Előszó
Az igazi hivatás Beszélgetés dr. Halász Előd professzorral
„Verseimben csak a forma valamennyire népies, a tartalom a polgári társadalomé" - idézte valaki Heinét egy kékborítós vékony kis kötet...
Tovább
Előszó
Az igazi hivatás Beszélgetés dr. Halász Előd professzorral
„Verseimben csak a forma valamennyire népies, a tartalom a polgári társadalomé" - idézte valaki Heinét egy kékborítós vékony kis kötet előszavában. Tizennyolc éves voltam akkor, a könyv címe Georg Trakl költeményei volt, az előszó írójának a neve: Halász Előd. Tizennégy oldalon keresztül kitárult előttem egy furcsa és csodálatos költői világ, tizennégy oldal elég volt, hogy valaki megmagyarázza nekem annak a lírának a történetét, amelyet iskola és sok száz könyv nem tudott megérteni. Először éreztem, hogy valaki részesévé tett annak a tudásnak, amit mások homályos mondatokban bújtattak előlem: minden érthetővé és könnyűvé vált hirtelen, és amikor eljutottam az utolsó idézetig (Ezüstlőn hullt le a megnemszületett feje) már nem csak az vált bizonyossá bennem, hogy nagy költővel találkoztam a szerencsétlen sorsú osztrák poéta személyében, hanem az is, hogy megismertem egy olyan embert, akihez hasonlóval még nem volt módom találkozni, aki miközben természetessé varázsolt egy számomra idegen világot, magáról is elárult valamit. Őszintén bevallom, akkor lepődtem meg igazán, amikor ugyanezt a nevet a számomra - ez hatott akkor szememben paradoxnak - megint csak idegen, német-magyar szótáron vettem észre éppen, egy Heine-vers gimnazista színvonalú fordítása közben.
Ezek voltak az első arcvonások. Szellemes ötletesség, nagy tárgyi tudás, nem iskolás kioktatás, hanem baráti beszélgetés - néhány odavetett vonás egy festő grafitceruzájával, ezt jelentette számomra ez a név. Aztán Szegedre kerülve jöttek az anekdoták a „legfiatalabb professzorról". Kettőre még ma is emlékszem, amelyet újdonsült gólyaként hallgattam végig a felsőbbévesek társaságában. Az egyiknek hőse egy elsőéves egyetemista volt, aki az előadás megkezdését váró Halász professzort diáknak nézve megkérdezte, hogy mit mondanak erről az előadásról, kifejtve saját véleményét is. A másiknak főszereplője maga a professzor volt, s abból az időből származott, amikor az egyetemi előadást csak papírról tarthatták meg a professzorok. Halász professzor úr előadása után „véletlenül" az asztalon felejtette jegyzetét, amelyet az izgatottan odatóduló hallgatók rögtön megnéztek. Egy egyszerű bolti blokk volt a kezükben, erről beszélt az előadó kér órán keresztül. Az arcvonások tehát tovább gazdagodtak...
Vissza