Imago

Előszó

Részlet a 3. oldalról:

Az Imago önéletrajzi regény és Theuda valóban élt. De minden önéletrajzi regénynek egyetlen és végső problémája: művészet és valóság, művész és élet viszonya, tragikus és soha véget nem érő birkózása. Ez a problémája az Imagonak is.
A világ csak a művész lelkében él olyannak, amilyennek talán már nem is a művész, hanem a Mű akarja. Az élet megtorpan ama küszöb előtt, amelyen túl a művészet birodalma kezdődik. A művész pedig egyformán lakója mind a két világnak; ebben annak tiszta fényére sóvárog, abban ennek elveszett kincseit siratja. Hontalan a hétköznapokban, mert felsőbbrendű ember, mint Viktor, és hontalan az ünnepben is, mert ember. Sorsa eredendőn tragikus, és kiútja csak egy van: a nagyszerű halálugrás s folytonosan lengő trapézról a semmibe, vagy a mindenbe: - a Műbe! A Műbe, amelyet ír, - és toll nélkül is csak ezt írja, minden lépése, minden élménye egy-egy sor - értelmét azonban csupán egyetlen kulcs fejtheti meg: a hit. Viktor hisz önmagában és hite még akkor is boldoggá tudja tenni, amikor a boldogtalanság fojtogatja. Az ú hazája nem ismeri a lágy kedélyek érzelmességét, irtózik a szelíd polgári örömöktől, a "kedélyesség poklától"; az ő eszménye a teljesség, s talán mindegy is, az életé, vagy a halálé-e. Theuda arca elvész a ködben, hogy olthatatlan fénnyel ragyogjon fel helyette Imago - az eszmény, a Mű, a minden: az a világ, amelyet a költő önmagából teremt és önmagának. Hideg és magányos csillag ez, - de legalább világít.
Hívei, tisztelői, műveinek búvárai számtalan nevet hoztak már fel Spittelerrel kapcsolatban, kutatták eredetét, gyökereit, megpróbálták elemeire bontani világát, s megállapítani, honnét és miből lett. Az író azonban nem sokat törődik filológusaival. Műve magában áll és önmagában kell helytállnia magáért. A tudósok kutathatják eredetét, de talán jobb, ha csupán elődeit kutatjuk. Svájcban, úgy látszik, még él valami a renaissance bátor tavaszából; a klasszikus tökéletességen át-átüt a frissen felfedezett világ romantikus láza. Ahogyan Conrad Ferdinand Meyerben, ugyanúgy érezzük ezt Spittelerben is. Mítoszt alkotott mítoszokért rajongó korában, Prometheus és a fölsőbbrendű ember dicsőségét hirdette, amikor Nietzsche varázsszavára tele volt a világ az Übermensch iránti rajongással; mégsem korában írt, és nem is múlik el korával. Az Imago az örök művészi tragédia talán nem is egészen tragikus képe: a romok közül a költő csak egyetlen kincset ment ki, s ez a kincs a Csillag; a nagy képrombolásban egyetlen képet őriz meg sértetlenül, de ez az egy az örök, a halhatatlan, a gyötrelmes és vigasztaló, az ösztökélő és a boldogító - Imago.

Rónay György Vissza