Illeszkedés

Előszó

Részlet:
"Körösényi Tamás a Ludwig Múzeumban rendezett kiállításával 1997-ben lezárt egy közel tízéves programot, amelynek egyes állomásait önálló bemutatók jelezték (1989,1990,1992,1993,1994, 1995,1997). Ezeken a tárlatokon különböző méretű, de többé-kevésbé hasonló, érezhetően nagyon összetartozó szobrok voltak láthatók más-más terekben és eltérő elrendezésben. A kiállítóterem adottságai úgy strukturálták a művek együttesét, hogy a különálló formákat egy Egész részeiként érzékeltük, A szobrok és a kiállítások címei - Tájhangok, illetve Illeszkedések - még jobban felerősítették ezt az érzésünket, amelyet azonban mindenekelőtt maguk a formák sugalltak. Ezek a néhol sárgás vagy kékes, de dominánsan a zöld különféle árnyalatait viselő vidám alakzatok egy térbeli puzzle részeinek tűntek, mintegy arra várva, hogy keressük meg illesztési módjukat, rekonstruáljuk az eredeti összképet. Tudtuk persze, hogy mindez látszat, itt nem egy hajdanvolt Egész töredékeit látjuk, ezek a művek eleve töredékekként születtek meg, és belőlük nem állhat össze az egykori teljesség. Rész és Egész viszonya megfordult.
A hagyomány úgy tartja, hogy Canova volt az első szobrász, aki a töredéket a teljesség rangjára emelte, mert vonakodott a Parthenon sérült frízének kiegészítésétől. Számára a fragmentum is az Egésznek a szellemét sugározta, nem érzett hiányt. Az antik szobortöredékek gyökeresen meghatározták a modern látást, a részletek az önálló mű státusát nyerték el. A torzó érdekesebbé és gondolatébresztőbbé vált, mint a teljes mű, mert a néző aktívabb részvételét igényli. Rodin már szándékosan teremtett torzókat azáltal, hogy szobrairól egyszerűen levágta a fejet, a karokat vagy a lábakat, és ezeket a műveket önálló szobrokként kiállította. Egy igazán nagy mű minden egyes részletének tartalmaznia kell a műalkotás teljességét - a szépségideál a töredék tökéletessége. A töredéknek ez a kultusza természetesen feltételezett valamilyen emlékképet arról az Egészről, amelyből vétetett, és amelyhez képest többletet - minden bizonnyal érzelmi többletet - hordott magában. A töredék kultuszában az fejeződött ki, hogy az Egész képe tartalmilag üressé vált. Ezt regisztrálta kitűnő tanulmányában André Chastel 1957-ben: „Nagy kérdés, miért tanúsít a mai művészet olyan heves vonzalmat mindahhoz, ami befejezetlen, töredékes, hibrid, némi nosztalgiával vagy ellenszenvvel megtetézve az összefüggő látomás iránt, mely egykor ellensúlyukul szolgált." Az „összefüggő látomás"-ok megszűntével a töredék a modern élet meghatározó élménye, a modern vizualitás emblematikus formája lett. A művészet számára egyre inkább az vált fő kérdéssé, hogy létezhet-e még valamilyen Egész, amire a Rész utalhat. A minimai art szobrászata erre szélsőséges választ adott. Azonos egységek ismétlésével a teljességet a végtelenben jelölte meg, amelyet meghatározott rendszer szerint tagolt. A „rész" - mint referencia - a néző számára érzelemmentes műveket kínált, a látvány összetettsége helyett csupán a percepció egyszerűségét, egy racionális mechanizmust, mely nem engedett kitérőket, alternatívákat vagy individuális utakat. A Rész modellezte az Egészet."
Vissza