Illatos fény

Előszó

Részlet a könyvből:

Mint kényesen lépkedő úrikisasszony, úgy közeledett a tavasz abban az esztendőben. A téli szelek útját állták, vissza szerették volna űzni még a hegyek közé, de a tavaszkisasszony nem hagyta magát, apró léptekkel mind előbbre jutott és amerre elhaladt, tarka virágokkal színeződött ki a lábanyoma.
A rétek zöld pázsitja harmatos gyöngédséggel borult a földre és hagyta, hogy a szél anyásan végigsimítson rajta.
A kis hóvirág már ott állt őrhelyén; fehér dárdáját büszkén szúrta a levegőbe: győzött a hó fölött.
A sárgalevelű kis koránkelő ráborította levélkéit gyenge szirmokkal koszorúzott fejecskéjére és olyan jókedvűen remegett a bokrok alján, mintha nevetett volna, amikor a szél felsírt és tépedthúrú hárfáján még egy utolsó dalt szeretett volna búcsúzóul eljátszani ösztövér, csontvázujjaival.
A hegyek északi oldalán még feltűnt itt-ott a tél fehér hószőnyege, de napról-napra vékonyodott, mintha saját magát emésztette volna.
Az ég csillagai meleg fénnyel, kedvesen ragyogtak esténkint, és a hold hegyes karimájának összehajló két szarva közt felrémlett az egész hold. De ez csak akkor bontakozik ki teljes pompájában, amikor megszólalnak az erdőben a kis madarak is.
A tavalyi fészkeket haragosan sodorta le a fákról a szél, csak a varjúé dacolt vele. Szerteálló, száraz bogáncsaival úgy megkapaszkodott az ágak között, mintha még mindig életadó szürke tojásokat rejtegetett volna az ölében. Vissza