Ikongo nem hal meg I-II.

Előszó

- NDZSANGÉZI CIPŐT PUCCOL. Ndzsangézi cipőt puccol. Fekete cipőt, barna cipőt, sárgát... Ndzsangézi cipőt puccol. Fekete cipőt, sárga cipőt, barnát...
A fiatal néger térdelt zsámolya előtt, asztallábak, széklábak és emberlábak között, illusztrálta együgyű énekét. Cipőt puccolt. „Ide, szép nagysága, a kicsi kis lábát! Ide, ide!" Puccolt feketét, feketét, sárgát. Barnát, sárgát, feketét. Alig félórája, hogy ott suhogtatta boszorkányos keféit a kávéház uccai terraszán s már több, mint féltucat cipővel végzett. A művészete tetszett-e, a dicsfény a cipői felett vagy a szelíd sugárzás fénylően fekete arcán? Az arca nagyon fekete volt, feketébb, mint más négeré, a haja is gyapjasabb, a szája is lilább, vaskosabb. A sok feketében szilajon, távolian lángolt szemének és fogának fehérje. Forró tájak éltek a vigyorában, erőteljes napfény a hangjában. A mozdulatai fürgék voltak és bohókásak, akár a fiatal páviáné. Lendülete, frissesége, munkája gyors ritmusa kis zsámolya felé sodorta a cipőket, mint hegyipatak a kavicsot. Az asztalok fölött végigbukdácsolt a hangtalan nevetés. A következő félórában már mindenki tudott róla, már dúdolgatták az énekét, elnyújtott tört franciasággal, egy új sláger. Ndzsangézi cipőt puccol... Kicsit nehéz volt kimondani: Ndzsangézi, a párizsiak és az idegenek is sokat kínlódtak vele, amíg megtanulták. De megtanulták. Vissza