Isten igaz embere

Előszó

Eljött az ezerkilencszázas év; Párizs világkiállítással, az Örök Város Szentévvel, a kilencvenedik esztendejét betöltött XIII. Leó pápa pedig mint klasszikus újlatin költő, alkajoszi strófákkal búcsúztatta az elhanyatló századot. Ebben az évben hat utóda élt, köztük három Rómában.
Az első, akiből majd X. Pius lesz, már régen bíboros volt s Szent Márk székesegyháza és a Dogek palotája mellől kormányozta a velencei egyházmegyét. Nem volt az első pillanatra felötlő jelenség s nem emlegették őt jobban "papabilis"-nem, csak éppen annyiban, amennyiben minden kardinális az. De az, hogy mégis ő legyen a pápa, nem volt éppen valószínű. Emlegették úgy-úgy, a nem-éppen-elsőrangú pápajelöltek közt, akik az új konklávé első meneteiben majd megkapják a maguk néhány szavazatát, amelyek azután a győztessé kibontakozó mellé csatlakoznak. Ez úgy látszott, Rampolla lesz, a Nagy Államtitkár, a zárt ajkú, rideg pollitikus, akit mint Európa legelső diplomatáját tartottak számon, majdnem úgy, mint egy leendő VII. Gergelyt. Nem lett belőle pápa.
Viszont azok között, akik mellette dolgoztak, volt egy akkor még csak negyvenöt éves vatikáni prelátus, Rampolla kabinetfőnöke, Della Chiesa Jakab. Ezt majd évek múlva, X. Pius amikor szétdobja Rampolla egész "iskoláját", ugyanő bolognai érseknek nevezi ki, 1914 tavaszán pedig bíborossá. Ugyanannak az évnek konklávéján - miután kerek 99 napig viselte a bíbort - XV. Benedek néven az első világháború pápája lesz. Okos, keserű, szemüveges arca 1900-ban még fáradtan hajolt aktái fölé; briliáns hivatalnoknak tartották, aki tökéletesen hajtja végre egy az övénél erősebb akarat intézkedéseit. Vissza