III. Fal- és tértextil biennálé 1974

Előszó

Nem titkolom - eddig sem titkoltam - azt a véleményemet, hogy Magyarországon a térbeli művészetek közül a kárpit tervezéséé a hegemónia. Ennek a műfajnak a frontáttörését eléggé pontosan datálni is tudom: a budapesti Ernst Múzeum Textil Falikép '68 kiállítása volt e művészeti ág fordulópontja. Nem véletlenül, nem csoda folytán nyújtottak ezek az iparművészek ekkora teljesítményt. Egyszerűen csak elhatározták, hogy szakítanak a nagy, országos össz-iparművészeti kiállítások hagyományával, áganként külön lépnek fel. Minden előítéletet, minden gyengeséget, beidegződést félretettek, nem sandítottak az esetleges bírálókra, akadékoskodókra. Maguknak dolgoztak és persze annak, ami mégiscsak a legfontosabb: a nagyközönségnek. Tudták, hogy saját maguknak kell megteremteniök mondanivalójuk új formanyelvét: árnyalatos lett ez a nyelvezet, sokhangú, gazdag. A szigorú válogatás meghozta a gyümölcsét. Animálta, lelkesítette a kárpit-tervezőket a szombathelyi szíves meghívás, a Fal- és Tértextil Biennálék sorozata s nem utolsó sorban a sikere. A III. szombathelyi biennálé is megüti a mértéket. Egyáltalán nem olyan könnyű ilyen magas szintet ennyi év után tartani továbbra is; ráadásul ott figyel a kritikus, a kolléga, a műbarát a vásárló kegyetlen szeme. Az új tárlatra a kárpitművészeknek úgy kellett készülniök, hogy tudták, mindenkinek legnagyobb ellenlábasa tulajdonképpen a saját két év előtti énje, műve. S az egész biennálénak persze a megelőző. A jó művészetnek olyan a helyzete, mint az iskolában a brilliáns tanulónak: tőle mindig csodát várnak, míg a lusta diák dicséretet kap, ha egyáltalán nem bukott meg. Néhány - inkább csak felületi - tulajdonsága az új biennálé anyagának. A kézzel festett, vagy nyomott textil, mely egykor szinte egyeduralkodója volt a műfajnak elfonnyadt, néhány remek kivételt leszámítva. Voltaképpen kevés idén a par excellence textil plasztika, bár a harmadik dimenzió főszerepet játszik a tér-elválasztó munkáknál is, belőlük elég sokat láthatunk. Jellemzője a tárlatnak a monochrómia, a tudatos színszegénység. Ügy látszik korszerű jelenség ez a kevéssel sokat mondó, nagy önfegyelmet kívánó, nemes művészi magatartás. Ez a színcsökkentés, redukció tiszteletkör egyúttal az anyag, a fonal - nem is olyan egyszínű - nyersessége előtt. Mozgalmas, harsány belső architektúrákban éppen a tartózkodásukkal keltenek majd feltűnést ezek az alkotások, a helyükön, funkciójukban. Szemlátomást gyorsan, sőt rohamosan növekszik a magyar kárpit tervező iparművészet súlya, tekintélye, a szombathelyi biennálé rangja. Volt miért dolgozni, van kivel versenyezni. Vissza