II. Szegedi Táblakép-festészeti Biennálé

Előszó

Abban, a történelmi fejlődés által kikényszerített folyamatban, amelyben a művészet és társadalom közvetlen kapcsolatát új feltételek között kell megteremtenünk, szinte csak eszközként tartható számon a szegedi Táblaképfestészeti Biennálé. Az eredeti célkitűzés szerint ugyan az önálló műfajú bemutatók elsősorban közművelődési indíttatásúak; tehát lehetőséget kell teremteni a magyar közönségnek, hogy egy-egy műfaj értékeivel időről-időre rendszeresen visszatérve találkozhasson. Így ha csak a "művészeti fogyasztás" szempontjai szerint vizsgálnánk a biennálét, kis túlzással akár kirakodó vásárnak is tekinthetnénk. A festők tulajdonképpen produktumaikat kínálják; a közönség előtt vizsgáznak műveikkel. E vonások ellenére természetesen túlzottan egyszerű és téves volna, ha a biennálé közművelődési kötelezettségeit csak kommercionális oldalról vizsgálnánk. A táblakép-bemutató olyan tárlat, ahol művészeti értékek kerülnek nyilvánosság elé, s e művészeti ág sajátosságát figyelembe véve, az érték szellemileg is birtokba vehető. Sőt mondhatnók, hogy a szellemi birtokbavétel a fontos, s csak e tevékenység során kibomló kulturáltság alapján teremtődik meg az az igény, amelyre a kommercionalizálásról szólva utaltunk. Bátra állíthatom tehát, hogy a megváltozott társadalmi feltételek ellenére is, a biennálé megőrzi hagyományos kiállítási szerepkörét: azaz szakmai és közművelődési fórum egyszerre. Minden más vonatkozás csak azon alapulhat, hogy egy műfaj alkotói nyilvánosság elé lépnek az általuk létrehozott értékekkel, s a nyilvánosság a kulturáltsági szintnek megfelelően ítéletet mond ezekről az értékekről. Ebben a választást is magában rejlő folyamatban ugyan úgy mérettetik meg a közönség, mint a művészet, illetve a művészet, s igazi egybeesések mentén bontakozhat ki az a festészeti áramlat amely - jelen esetben miután 1985-öt írunk - az évtized magyar festészetének értékeit jelenti. Vissza