Előszó
Vaszil, a kecske-pásztor.
Az erdélyi Czibles-hegy vidékén vagyunk. Tél van, zúzmara födi a rengeteget; az erdők megőszültek. Alant a szakadások mélyeiben vastag hórétegek, az avartól barna...
Tovább
Előszó
Vaszil, a kecske-pásztor.
Az erdélyi Czibles-hegy vidékén vagyunk. Tél van, zúzmara födi a rengeteget; az erdők megőszültek. Alant a szakadások mélyeiben vastag hórétegek, az avartól barna vonalakkal tarkázva, a melyek az évek számait mutatják.
A keskeny hegyi völgy egyik dombhátán, magas, vaskos ifjút pillantunk meg. gyapjas bundáját a hóra vetette; magas, hegyes kucsmája, mely fejét födi, s a dákok korából öröklött szabású szűr és nadrág, eléggé tanusítják, hogy edzett az idő viszontagságai ellen.
Közelében juh- és kecske-nyájat látunk, összebujtak a havon, míg egy gyönyörű juhászeb okos, merész szemekkel őrzi őket.
A pásztor kezében falapát van, melylyel a gyér moha s fűszeres havasi növények felett a havat takarítja el.
A nap most érte el a havas gerinczeit. Sugarai rózsapárázatok közt szűrődnek át, míg a magas fenyvek csipkefödött lombjai felszikráznak, s az egész vidék álmából felmosolyog.
A juhász-bojtár munkáját elvégezve, a messzeségbe bámul. Egyszer csak a völgy keleti vége felől két lovast pillant meg.
Mindketten zömök, apró, úgynevezett mokány lovakon ülnek. Az egyik igen fiatalnak látszik, a másik első tekintetre koros, de nem agg férfiú; közelebbről vizsgálva, a lovag barna képén félreismerhetetlenek a hosszú életidő nyomai...
Vissza