II. Rákóczi Ferenc (dedikált példány)

Előszó

Himnuszunkban, ima formájában teszünk szemrehányást Istennek, mert túl szigorú volt hozzánk. A sors viszontagságai annyira megtépáztak minket, hogy nem csak a múlt, hanem a jövő bűneiért is megbűnhődtünk. Az igazság azt követeli, hogy a Gondviselés végre „víg esztendőt" hozzon ránk.
A történelemben általában a siker dicsősége számít, a vesztest hamar elfelejtik. Nálunk ez a szabály nem érvényes, már azért sem, mert mi mindig is elhagyottnak éreztük magunkat Európában. Költészetünket a török idők óta a cserbenhagyottság keserű érzése hatja át. Ezét olyan fontosak számunkra történelmünk hősei. Ők reményeink hordozói, idegen elnyomás elleni harcunk örök szimbólumai.
II. Rákóczi Ferenc a magyar vágyak és remények egyik legmarkánsabb megtestesítője. Ábrázolására tett kísérletem középpontjában az ember áll, nem pedig az emlékművé magasztosított nemzeti szimbólum. Történelmi személyek portréját megrajzolni mindig nehéz feladat, egyrészt lelki alkatuk sokoldalúsága miatt, másrészt azért, mert az események állandó folyamatban vannak és gyakran áttörik az ábrázolás kereteit.
Hol végződik a szerepjátszás, hol kezdődik a történelmi személy valódi énje? Melyik út az, amelyik nemcsak járható, hanem a valósághoz is elvezet? Minden ember rejtély, nem csak maga, hanem elsősorban környezete számára. Ezért nem árt, ha az életrajzíró szerény és tartózkodó. Elmúlt kor ábrázolásával próbálkozik, melyet sem ő, sem olvasója nem élt át. Az olvasó pedig ne csak annak legyen tudatában, hogy Rákóczi kora elmúlt, hanem annak is, hogy a történelem nem ér véget. A múlt néha visszatér, s a jelen nehézségei olykor a múlt sikertelenségéből fakadnak. Vissza