II. Országos Zománcművészeti Biennálé

Előszó

Másodízben köszönthetjük a zománcművészet képviselőinek seregszemléjét Salgótarjánban. Bár a második országos szintű bemutató, mégiscsak kezdet. Kezdet azért, mert az első jelentkezés, a kihajtás után most is még csak rügyfakadásnak tekinthető e fórum; a jelentkezés jogát kivíva, a műfaj most saját értékeiért, megjelenési formáinak nagyszámú változataiért mondja ki bizonyító szavait. Ezért is fontos, hogy ismét köszönthetjük a zománc, a tűz szerelmeseinek munkáit; lemérhetjük az anyaggal való küzdelem eredményét, s ha vannak - sokszor tapasztaljuk, hogy vannak - legyőzhetjük e művészeti ággal szembeni előítéleteinket.
Tulajdonképpen az elmúlt tíz évben lehettünk tanúi a zománcművészet hazai reneszánszának. A sokszor és sok helyen történő találkozás alakította, befolyásolta gondolkodásunk, s hajlandók voltunk azt hinni, hogy az újításairól híres és hirhedt huszadik század fedezte volna fel a képzőművészet számára a zománcot. Pedig, s ha erre tudatosan gondolunk, tudjuk is, az egyik legrégibb hagyományokkal rendelkező anyag a zománc; nagyon messzetűnő múltban már rabul ejtette szépségével, színeivel a képzőművészeteket.. A kezdetet pontosan meg sem lehet határozni, a legszigorúbb, s a legkövetkezetesebb szakirodalmi források sem vállalják a megjelenés pontos datálását. A tény, hogy már az i. e. 2. században elterjedten alkalmazott anyag volt, s ettől kezdve pontosan nyomon követhetjük történetét. Vissza