Viszem tovább... (dedikált példány)

Fülszöveg

Ihász-Kovács Éva neve régóta jól cseng a mai magyar költészetben. Ha röviden akarom jellemezni, azt mondhatom, meghittség, meleg otthonosság legszembetűnőbb tulajdonsága, s jóság és megértés árad verseiből. Napjaink költészete - nemcsak nálunk - szívesen szövetkezik a rideg tényekkel, s gyakran az érdes forma is a hagyományos értelemben vett költészettől való eltávolódás bizonysága.
Ihász-Kovács Éva versei személyhez szólóak, s azzal modern, hogy összhangot tud teremteni a jelenségek között. Ebben az egységes költői világban mindennek biztos helye van, a tárgyak határozott körvonalat kapnak, s a szavak mindig a valóságot hitelesítik. nincs szüksége rejtelmes jelképekre, mindenre, amit érzékel, önmagával azonos, de azt is tudja, hogy a tények jelentéseket hordoznak, s egymáshoz való viszonyuk mindig a lényeghez visz közelebb.
Belső tájaink mindennek pontos helye van, mert ez a líra belülről indul kifelé, verseiben az átélt találkozik a valósággal, mintegy tanuskodva a költői invenció igazáról. Realizmusa is belülről való, előbb a léleknek kell tájékozódnia a kitapintható világban, s a vers egyszerre jelent vallomást és bizonyságot, a szél zúgásáról, madarak énekéről, álombeli tájakról, szeretetről, hűségről.
S éppen ezért minden verse tulajdonképpen a világ újrafelfedezését jelenti számára: a lét ténye egyben a valóság örömteli bizonysága is.
Ihász-Kovács Éva verseiben újra meg újra összerakja a valóság kockáit s mindig új képeket hív elő a képzelet, mert ez a világ tényeit tekintve épp úgy kifogyhatatlan, mint variációs lehetőségeiben.
Régóta ismerem Ihász-Kovács Éva verseit, s mindig szívesen járom be költészetének szeretettől áthatott tájait, mert versei olyanok, mint a régen várt üzenet, amit jóbarát küld.
Kívánom, hogy olvasóihoz is jusson el ez a szeretet és megértést hirdető jó hír.
Csányi László Vissza