Így éltünk az Érmelléken

Fülszöveg

Hatvannégy esztendőből öt az "óhaza" fővárosában, Bukarestben, három az "új hazában", a szépséges Dunakanyarban - a többi mind-mind az Érmelléken vagy ennek közvetlen közelében. Így múlt el eddigi életem. Csoda hát, ha génembe-vérembe ivódott, átjárt, meghódított, lenyűgözött, s nem enged eltávolodni a "pocsolyás Ér"? Őszülő halántékkal, apadozó erővel kényszerből, szomorú kényszerből cseréltem hazát és szívet. Lelkem azonban ottmaradt, ottrekedt. Álmaimat sem tudtam átmenekíteni. Éjjelente örökké ott kóborlok szűkebb pátriámban. Rovom az utakat azon a tájon, ahol a vidék költő-zsenije, Ady Endre is járt-kelt. S akárcsak ő, én is itt érzem igazán otthon magamat. Itt töltődik fel a lelkem, itt találkozom otthagyott enyéimmel, s beszélgetek a szilágysági dombok lábánál örökálmát nyugvó édesanyámmal. Ady gyönyörű sorait idézve: "Itt hűvös ősz van. Lehullott már / Az első, hideg őszi dér, / Lemondani tanít a hulló, / Búcsúzó, sárgult falevél... / Az én szívem is rideg, fásult, / Csak néha sóvárog és beteg... / - Milyen az ősz maguknál, édes? / Óh írja meg! Óh írja meg! -..." A szép álom után jön a hétköznapi ébredés, az éjszakai merengésből a nappali valóság, a síkság helyett, a puszták helyett hegyek közt, völgyek közt járok. Sokszor ébren is álmodozom. Azon kapom magamat, hogy a soha nem látott idegenekben hajdani cimboráim, kenyerespajtásaim jönnek felém. Ki szíves szóval, a rég nem látott barát, a tékozló fiú megtalálásának örömével ölel keblére, ki pedig elítéléssel, megvetéssel, az őt hűtlenül elhagyott földitől való elfordulással megy el mellettem... Érmellék! Kicsiny tájegység a Nyírség, Szilágyság, Bihar meg a többi "szomszédság" karéjában! Ne ítélj elhamarkodottan belőled vétetett fiad felett! Vissza