Előszó
A magyar nép történelmén végigvonuló harcok nem csupán a magyar nemzet önvédelmi, saját magáért folyó küzdelmek, hanem a szomszédos népek, Európa népeinek békéjét és fejlődését biztosító védelmek sorozata. Mindezt Európában természetesnek veszik, s nem ismerik fel, hogy a kontinens sorsa rendszerint a Duna-Tisza térségében, Magyarország területén dől el, az egymás ellen harcoló nagyhatalmi vetélkedésben. Ennek a népnek, a nagy ítélkezők a „másokért" hozott áldozatait, különösen a XX. században, mindig a legrosszabbal viszonozták. így volt ez 1849-ben, az I. és a II. világháborúk után, de 1956-ban is.
Ezért fájdalmas a sóhaj Petőfi ajkán, amely érvényes 1956-ra is:
... Magára hagyták, egy magára
A gyáva népek a magyart,...
De hát kétségbe kell-e esnünk,
Hát búsuljunk-e e miatt?
Ellenkezőleg, óh hon, inkább
Ez légyen a mi lelket ad.
Emelje ez föl lelkeinket,
Hogy mi vagyunk a lámpafény,
Mely a midőn a többi alszik,
Ég a sötétség éjjelén "
(Petőfi: Európa csendes, újra csendes ...)
Magyarország területén törtek meg, akadtak meg, a nagy hódítók harci ereje: a Bizánci birodalom, az Arany horda, Ozmán birodalom, Közép- és Kelet-Európa felé terjeszkedő fasizmus és kommunizmus erői. Innen indult el, 1989-ben - az 1956-os forradalom következtében - a Szovjetunió és az ún. szocialista országok felbomlása, felszabadulása, rendszerváltása.
Vissza