Előszó
Részlet a könyvből:
Egész éjjel hánykolódott ágyában, alig-alig zárta le szemeit. Feje zugott, arca, szeme égett, tarka képeket látott elfutni szemei előtt. Egyszer azt hitte, hogy már...
Tovább
Előszó
Részlet a könyvből:
Egész éjjel hánykolódott ágyában, alig-alig zárta le szemeit. Feje zugott, arca, szeme égett, tarka képeket látott elfutni szemei előtt. Egyszer azt hitte, hogy már megérkezett abba a zajos, népes nagy városba, hová csak másnap akartak indulni. Kocsirobogást hallott, figyelmeztető kiáltást s ő tehetetlenül állott egy nagy tér közepén. Két tüzes ló őrült gyorsasággal röpitett egy nehéz kocsit egyenesen feléje... A fiu felsikoltott, kinyitotta szemeit s megkönnyebbülten sóhajtott fel, midőn érezte azoknak a kedves vánkosoknak puhaságát, melyeken annyi szép álmot, a gyermekkor napsugaras, boldog álmait élte át. Fölrázta párnáit, megigazgatta takaróját, s erősen elhatározta, hogy most már aludni fog. S ha elalszik, sokkal okosabbat fog álmodni, mint az előbb... Ej, de hogyan is lát ő folyton ilyen izgalmas képeket? Mikor még sokat sem evett vacsorára, aztán tüzzel sem játszott. Dehogy evett, dehogy evett. Azt sem tudta szegény feje: édes-e, savanyu-e, amit a kanalába szedett. Pedig legkedvesebb ételei kerültek az asztalra. És anyja, az ő édes, gondos, szeretetteljes anyja, ki maga is alig nyult valamihez, folyton kinálgatta:
- Még ebből egy kicsit, édesem. A piritott részéből a csuszának, aztán tepertőt is. Ugy, ugy, fiacskám... Ej, Istenem, hiszen te most oly keveset eszel. Talán nem jó?
Vissza