Időírás, időközben II.

Fülszöveg

Induljak? Hova? Honnan? Miért? „Láthatatlan szemlélővé válni!!" (Nietzsche).
Szellemem nincs összhangban szenvedélyeimmel. Viaskodik bennem a szkeptikus és a lázadó. Az első túl sok dologra tanított meg, a második abszolúte semmire. Ráadásul mindig a vesztemet okozta. Ám biztos vagyok benne, hogy ez utóbbi tart szellemi kondícióban és - életben.
Betöltöttem a tizenötödiket, amikor először vetődtem Újvidékre. Apám előttem kerékpározott, én mögötte karikáztam. Pontosan emlékszem a Njegos utcára, ahol megálltunk pihenni, erőt gyűjteni. Azóta is itt tengek-lengek ebben a városban. Közel ötven éve. Úgy találom, hogy azóta szorgalmasan taposom a pedált. Egyedül a pedál emlékeztet arra, hogy létezik valamiféle út.
Azt álmodtam, hogy nagy hajórajok indultak a nyílt tenger felé. Lassan eltűntek a fényözönben, maguk mögött hagyva a tenger elfojtott zokogását. Felriadtam, és a munkába menekültem, hogy mielőbb felejtsem. Mindig ezt teszem, amikor rossz álmaimat nem tudom megfejteni.... Tovább

Fülszöveg

Induljak? Hova? Honnan? Miért? „Láthatatlan szemlélővé válni!!" (Nietzsche).
Szellemem nincs összhangban szenvedélyeimmel. Viaskodik bennem a szkeptikus és a lázadó. Az első túl sok dologra tanított meg, a második abszolúte semmire. Ráadásul mindig a vesztemet okozta. Ám biztos vagyok benne, hogy ez utóbbi tart szellemi kondícióban és - életben.
Betöltöttem a tizenötödiket, amikor először vetődtem Újvidékre. Apám előttem kerékpározott, én mögötte karikáztam. Pontosan emlékszem a Njegos utcára, ahol megálltunk pihenni, erőt gyűjteni. Azóta is itt tengek-lengek ebben a városban. Közel ötven éve. Úgy találom, hogy azóta szorgalmasan taposom a pedált. Egyedül a pedál emlékeztet arra, hogy létezik valamiféle út.
Azt álmodtam, hogy nagy hajórajok indultak a nyílt tenger felé. Lassan eltűntek a fényözönben, maguk mögött hagyva a tenger elfojtott zokogását. Felriadtam, és a munkába menekültem, hogy mielőbb felejtsem. Mindig ezt teszem, amikor rossz álmaimat nem tudom megfejteni.
Budapesten döbbentem rá, hogy a kisebbség nemcsak állapot, hanem életforma is. Egy élet, amelynek nincs formája. Olyan, mint az állandó utazás. Az ember utazik, kószál, közben rádöbben arra, hogy egy helyben toporog. így veszi fel a küzdelmet helyzetével és állapotával.
v
Újvidék, a kelet-közép-európai peremvidék. Vagy a balkáni peremvidék. Gyakran gondolok Grass Dan-zigjére vagy Magris Triesztjére. De legtöbbet mégis Má-rai Sándor Kassájára, hiszen valami itt is meghalni készül. Magyar író, mosolygok magamban. Hazátlan lokálpatrióta! Olyan ez, mint egy borghesi történet. Kihalófélben levő kentaurnak vélem magam, mivel az Újvidékhez hasonlatos kisvárosok kihalnak. Újvidék, Kassa, és még néhány város a régióban talán jobban jelképezi Közép-Európa elrablását, mint ahogy azt Kundéra elképzelte. Pótolják majd őket a nagy nyugati metropolisok, a nemzetállamok „elfajzott" szigetei.
Pedig nem így indult a történet. „Nominentur Neoplanta", jegyezte fel latinul Mária Terézia 1748. február l-jén az újvidéki polgárok írásos kérvényére, amelyben kérik, hogy a Péterváradi Sáncok nyerjék el a szabad királyi város címet. És megfogalmazódott kozmopolita óhaj is: minden nép saját nyelvén nevezze meg a városát: Újvidék, Neusatz, Novi Sad.
Néha arra gondolok, hogy sohasem távozom a Duna utcából, örökre itt maradok, toporgok, mint egy elfelejtett strázsáló, aki elfelejtette a jelszót, azt sem tudja, mit kell őriznie, feleslegesen őrködik, de mégis marad, mert nincs hová visszavonulnia; nem a felszentelt lokálpatriotizmus vezérli, hisz céltalan ragaszkodásával csak az otthontalanságot tudatosítja magában. Úgy állok a Duna utca közepén, mint az őr, aki nem kell senkinek. Figyelek és várok. Valójában otthontalan vagyok, mint sokan, akik céltalanul őrködnek. Megint Máraival bizonyítok: „Amikor az ember hazátlan, egyszerre az egész világ meghitt és ismerős." így lettem kentaurkozmopolita.
Végei László
A római Carocci Editoré kiadásában megjelent Magyar írók tükörben című kötetben közölt vallomása. Vissza