Idegen szavak magyarul

Előszó

A világ dolgait úgy ismerjük meg tanulás közben, hogy nevüket is megtanuljuk, vagy éppen előbb tanuljuk meg a neveket, a szavakat, mint a tőlük jelölt dolgokat, jelenségeket. Egyszerűbb volna tilalomfaként ajánlanom ezt a szótárt, és azt mondanom: mindennek csak a magyar nevét ismerjük meg és használjuk. Azon kívül, hogy ez ellenkeznék a természetes nyelvhasználat szellemével, teljesíthetetlen is volna, hiszen el kell ismernünk, nincs is mindennek tősgyökeres, magyar neve: a modern szakterületek terminológiája nyelvileg is közös kincse a művelt világnak. És azt sem tudjuk pontosan megmondani, melyek a tisztán magyar szavak, hiszen az idegen eredetűek közül is nagyon sok úgy beépült nyelvünkbe, hogy idegen voltát ma már nem érezzük. Nem az idegen szavak kerülését ajánlom tehát a szótár használóinak, nem a görcsös védekezést és ellenkezést, amelyre amúgy is hajlamosak vagyunk. A nyelvi műveltségnek, anyanyelvi reflexünk egészséges működésének fontos része és feltétele, hogy pontosan tudjuk, érezzük, mikor van szükség idegen szóra, mikor nincs. Ennek az egészséges reflexnek, a nyelvi öntudatnak a működését kívánja elősegíteni ez a szótár. Mert az idegen szavakkal nem is az a fő baj, hogy óhatatlanul felbukkannak beszédünkben, írásunkban, hanem az, hogy a sznobizmus kísértésének engedve feleslegesen, sőt hivalkodva használjuk őket, nagyon gyakran pontatlanul, elferdítve, esetleg más jelentésben, mint ahogy szokás. így válnak a provincializmus jegyeivé azok a nyelvi elemek, amelyek indokolt, helyes és szabatos használat esetén az egyetemes műveltséget közvetítik. A kétnyelvű beszélőnek pedig azért is gyakran van szüksége az ilyen szótárra, hogy megtudhassa, ellenőrizhesse: ugyanannak az idegen szónak más az alakja, az írásmódja, az elválasztása, néha a jelentése is a magyarban, mint a románban. Az idegen szót is nyelvünk szabályai szerint kell kiejtenünk, leírnunk, használnunk. Vissza