Idegen földön

Előszó

Uram!
Ön azzal a kéréssel tisztelt meg, hogy könyvéhez irjak előszót. Reménylem, nem ért félre, s nem találja érintve az Ön iránt táplált érzelmeimet, ha egyszerüen kijelentem, hogy kivánságának nem teszek eleget.
Meg vagyok győződve, hogy Ön, aki a "Magyarország" hasábjain előttünk nőtt nagygyá, ebben igazat fog nekem adni, nekem, aki elragadtatva az Ön zsenije által sokszoros, lelkes és buzditó elismerésemmel talán némi lendületet szintén adtam azoknak a szárnyaknak, melyek Önt a magasba viszik...
Igazat fog adni, mert nem hiszem, hogy éppen engem akarna, - bár akaratlanul is - arra kényszeriteni, hogy olvasóinak boszuságot okozzak. Már pedig ez okvetlenül bekövetkeznék, ha kérését teljesíteném.
Nézze: az Ön könyve egy gyönyörü napsugáros kert, - amelynek tiszta és csillogó utjain álmok kergetőznek, - virágai titkokról beszélnek, rejtekei és berkei gyönyört kinálnak, - amelyben a szerelmes marquis-k, és marquise-ek sóhajai összevegyülnek a madarak dalával.
Az Ön könyve egy kincses láda, melyben együtt van a Kelet ragyogó gyöngye, a nyugati ötvösmüvészet czizellirozott remekeivel. Ne kivánja tehát tőlem, hogy e kert körül keritést emeljek s hogy e kincses ládára lakatot tegyek. Pedig azt tenném, ha előszót irnék az Ön csodaszép novelláiról.
Ugy-e bár belátja, hogy nem volna helyes, ha az Ön olvasóinak előbb a boszantó akadályon, a keritésen kellene átkapaszkodni, hogy az Ön lelke virágaihoz juthassanak: - s előbb zárt kellene törniök, hogy az Ön lelke kincseihez férhessenek.
Nem uram, ezt Ön nem kivánhatja tőlem. Nem is teszem; - hanem egyszerüen kitárom kedves olvasóinak a gyönyörüségek kapuját...
Egészen az Öné: Ihász Aladár Vissza