Idegen a paradicsomban

Előszó

Az a kívánságom, hogy hét hónapig egy trappista kolostorban éljek, nem vendégként, hanem mint szerzetes, nem egyik napról a másikra alakult ki bennem. Sok éves nyughatatlan kutatásom, keresgélésem eredménye volt. Mert míg a magány, a belső szabadság és a lelki béke fontosságát oktattam, előadásokat tartottam és tanulmányokat írtam róla, állandóan szembe kerültem saját belső, pszichikai kényszereimmel és képzeteimmel. De vajon mi hajszolt egyik könyvtől a másikig, egyik helyről a másikra, egyik témáról a másikra? Mi késztetett arra, hogy a "Megfoghatatlanról" olyan ember komolyságával beszéljek, aki már minden kézzelfogható valóságot megtapasztalt? Mitől vált a hivatás, hogy Isten szeretetének tanúja legyek, fárasztó munkává a számomra? Ritka üres perceimben rendszeresen felmerültek bennem ezek a kérdések, és sürgettek, hogy foglaljak állást, nézzek szembe végre nyughatatlan énemmel. Alighanem többet beszéltem Istenről, mint amennyit Vele beszéltem. Talán éppenséggel az imádságról írt műveim térítettek el az imádságos élettől? Talán fontosabb volt számomra az emberek dicsérete, mint Isten szeretete? Lassan az emberek elvárásának rabjává váltam ahelyett, hogy az isteni ígéretek által felszabadult életem éltem volna? Talán... Az egész dolog nem volt világos előttem. Azzal mindenesetre tisztában voltam, hogy csak akkor értem meg, miről van tulajdonképpen szó, ha hátralépve egy lépéssel távolabbról nézem a dolgokat, és vállalom, hogy megérezzem ezeknek a kérdéseknek kíméletlenségét akkor is, ha fáj. Csak éppen nem volt olyan könnyű a hátralépés. Sikerült annyi előkészítendő tanfolyammal, megtartandó előadással, befejezendő cikkel, lebonyolítandó találkozóval, telefonnal és megválaszolandó levéllel ellátni magam, hogy a végén már-már kezdtem úgy érezni, nélkülözhetetlen vagyok.
Alaposan szemügyre véve a kérdést, rájöttem, hogy furcsa paradoxon útvesztőjébe keveredtem. Míg amiatt panaszkodtam, hogy túl sokat várnak el tőlem, kényelmetlen érzés volt, ha éppen senki sem fordult hozzám tanácsért. Panaszkodtam, mennyire terhemre van a levélírás, de ha láttam, hogy üres a postaszekrényem, elkedvetlenedtem. Idegesítettek a fárasztó előadó körutak, de kiábrándító érzés volt, ha különböző meghívások elmaradtak. Nosztalgikus vággyal beszéltem üres íróasztalról, amelyen nincs semmi papír, de rettegtem a pillanattól, amikor netán vágyam teljesülhetne. Vissza