Ida néni és Samu bácsi

Előszó

Részlet a könyvből:
Reggel nyolc.
Azutcáról már eltűnt a hajnal tiszta napsugara, por van, füst, tolongás, lárma és kíméletlenség. De idebenn,a négyszögletes ház homályos udvarában, semmit sem látni, csak a viceházmesternét, aki nagy papucsban csoszog végig a korlát mellett egy piszkos ronggyal, három tereferélő cselédleányt a kiakasztott pokrócok mellett és a tejesfiút. Morzsáné őket sem látja. Pedig most nyitotta ki a hálószoba udvari ablakát és szétrakosgatta szellőztetésre az ágyakat: a kopottabb paplant alulra,a legrendesebb párnahuzatot a többi tetejébe. Az ura az irodába ment, a gyerekek az iskolába, Rozi a vaásárcsarnokba. Csend lett a lakásban... de Morzsáné egyre zúgást, morajlást, zsongást hallott, vagy inkább érzett. A szíve még mindig izgatottan dobogott. Leült az ura ágyára, amelyről levette a matrácot is, aztán kiteregette maga elé a korán reggel érkezett expresszlevelet, meg a mai újságot. Boldognak érezte magát s ilyenkor az ember önmagával szemben sem olyan szigorú, mint máskor. Alig másfélórája kelt fel elgyötörten, aggodalomtól kínzottan, hosszú, álmatlan éjszaka után. Legidősebb fia: Sanyi, aki nemrég kapta meg a mérnöki oklevelét, valami munkát szerzett magának vidéken és bérelt motorbiciklin szaladt le. Morzsáné gyűlölte a motorbiciklit. Mióta Sanyi elment, egyre valami szerencsétlenségtől rettegett. De nem szólt, hiszen tudhatta, hgoy nem tarthatja otthon, a szoknyája mellett, a felnőtt fiát. Megmagyarázta magának ezt szárszor, aggodalmát azonban nem tudta lecsillapítani. Ezen a középkori kínzásnak beillő gyötrelmen nem segíthet az ember semmiféle furfangja. Sőt csak erősíti még. Mozsáné sokszor eltöprengett rajta, hogy az anyák sorsa csak egyforma mindig. Vissza