Ida Elisabeth I-II.

Előszó

A nagy norvég írónő 1882-ben született, első regénye 1917-ben jelent meg, 1920-23-ig adta ki háromkötetes nagy történeti regénytrilógiáját, a Kristin Lavransdattert, mellyel egyszerre a jelenkor legnagyobb írói közé emelkedett, s amellyel 1929-ben a Nobel-díjat is megnyerte.
Ez a regény nemcsak írói pályáján, hanem egész belső életében fordulót jelent. Amit 1920 előtt alkotott - néhány modern tárgyú lélektani regény (Marthe Oulie asszony, A boldog kor, Jenny, Tavasz, Hjelde asszony, Harriet Waage) és két kötet elbeszélés - csupa fínom, érdekes, a női lélek mély ismeretével megírt munka, amelyek az európai háború előtti regény legjobb hagyományait folytatják. Kitűnő könyvek, de semmi rendkívülit, semmi zseniálisan egyszerit nem mutatnak. Egyetlen másjellegű műve ebből az időből egy izgatóan érdekes kis történeti regény a skandináv őstörténetből: Vigaljot és Vigdis (magyarul: Pogányszerelem címmel jelent meg), amely a régi sagák sötét, kemény, balladás stílusát, rohanó cselekvénymenetét, szűkszavú, fojtott erejű jellemző módját fejleszti modern regényformává. A többiek mind a modern női élet problémáit, elsősorban a férfi és a nő viszonyát vizsgálják; könyörtelen morális érzékkel, de egyszersmind vígasztalan éleslátással rajzolják a szenvedély, a bűn és a szenvedés világát. Aki a Kristin után olvassa ezeket a műveket, meglepve eszmél rá, hogy Undset világából ebben az időben jóformán teljesen hiányzik a vallás gondolat- és érzésköre. Csak e regények legutolsójában hallunk néhány súlyos mondatot egy mellékalak szájából: «A mi nemzedékünk sohasem lehet boldog avval a neveléssel, amelyet kapott. Végzetünk oka kicsinyes, árva mivoltunkban rejlik. Könnyebb volna jónak lenni, ha hinni tudnánk valami közös jóság-nevezőben.» Ez a néhány mondat sejthető fénnyel világít rá az ösvényre, amelyre a költő már akkor rálépett. Vissza