Hűvösvölgyi suli 2. - Love is in the air

Tartalom

A Kassai ikrek szerelmes kamaszként vágtak bele a nyári szünetbe, de hiába reméltek idilli heteket, a nyár kész érzelmi hullámvasútra sikeredett. Kiderült ugyanis, hogy a szerelemnek van vagy ezer arca, és bármikor bezavarhat a képbe egy gyanús telefoncsörgés, vagy egy fotó az Instán. Vagy egy félrepuszi (igen, ilyen is van...). Vagy egy tévés tehetségkutató. Kinek mi. És ha mindez nem lenne elég, ezen a nyáron Lilláék Németországba költöztek, ráadásul az ikrek anyja is furcsán kezdett viselkedni.

Az új tanév aztán új töridogákat hoz, és persze olyan újabb agyalnivalókat, mint például: mi érdekli valójában a fiúkat? A szoknya hossza? A kivasalt haj? A tökéletes smink? Esetleg a humorérzék, vagy az érett gondolkodás? Netán az a megmagyarázhatatlan "kisugárzás"?
Míg Dóri ismét ízelítőt ad különleges kétbalkezességéből, Nóri tovább száguld az énekesi karrier felé, Halmai magánéletéről pedig nem mindennapi részletek derülnek ki...
De ha minden kötél szakad, és minden agyafúrt terv a kukában landol, még mindig ott van a régi, jól bevált csel: ha a helyzet úgy hozza, a lányok készek ideiglenesen helyet cserélni. Pontosabban nevet. És kicsit személyiséget is... mert muszáj (kétszer is).

Maros Edit népszerű Hűvösvölgyi suli-sorozatának új, átdolgozott kiadása.

12+







A kamaszkor igenis szép és izgalmas időszak – interjú Maros Edittel

Love is in the air – avagy folytatódnak a Hűvösvölgyi sulis kalandok, a tíz év után megfiatalított, aktualizált regényekről és a „mai fiatalokról” Maros Edittal beszélgettünk.
A Hűvösvölgyi sulival indult az írói pályád, ami egyből nagy sikert aratott. Most ráncfelvarrva jelent meg a Reloaded tavaly, és a Love is in the air pedig most. Mi minden változott meg világunkban ennyi idő alatt, hogy újra kellett simogatnod a szöveget?

Hű, rengeteg minden változott! Pedig alig több mint tíz év telt el a Hűvösvölgyi suli első részének megjelenése óta. Újraolvasva a szöveget viszont egyből feltűnt, mennyire máshogy éljük már a mindennapjainkat. A legszembetűnőbb változás az okostelefonok térhódítása. 2012-ben még alig volt valakinek, a tizenévesek közül pedig nagyon keveseknek. Még nem volt egyértelmű, hogy bármelyik pillanatban elérhetőek vagyunk és bárhol bárminek utána tudunk nézni a neten, előkapva a zsebünkből a mobilunkat. A regény hősei sokszor kerültek olyan helyzetbe, hogy várniuk kellett, míg egy számítógép elé jutnak, vagy épp azon feszengtek, hogyan deríthetnék ki valakinek a telefonszámát. A közösségi oldalak korában ez már nem akkora probléma. Átalakultak a kommunikációs szokások is: tíz éve még jöttek-mentek az sms-ek, rövid e-mailek, ma már szinte sosem küldünk egymásnak sms-t (lehet, a tizenegy-kétévesek nem is tudják, mi az…), és mindig kéznél van a Messenger, Viber, WhatsApp… Szóval először is ezt kellett átfaragni, hogy a mai olvasóknak is hiteles legyen. Nem mindig volt egyszerű, hiszen az eredeti történetben sokszor ezek a kommunikációs csapdák jelentették a fordulópontot, humort. Ráadásul a sztori gerince Dóri és Lilla „virtuális barátsága”, ami az eredeti kiadásban hosszú e-mailezésekben bontakozott ki. Ez ma már teljesen valószerűtlen, így ezeket a fejezeteket erősen meg kellett húzni, átalakítani.

De fiatalítani kellett a neveket is, ma már teljesen más névadási szokások vannak (amivel tíz éve nem is voltam annyira tisztában, mint most, három gyerek anyukájaként), persze a főhősök neve nem változott, de a barátnőké, ismerősöké igen. Ugyanígy „modernizáltuk” a sztárokat is, akikért a lányok rajonganak (megjegyzem, tíz éve még a tévé is egész mást jelentett, mint ma, amikor mindenki streamingel…).

Bízom benne, hogy sikerült eléggé naprakészre alakítani a regényt és a mai tizenéves olvasók is magukra ismernek benne – hiszen ez a célja ezeknek a típusú könyveknek. Mert a lényeg, a kamaszsors nehézségei alapvetően időtállóak.

Hogy látod, mik azok egy kamasz életében, amik örök dilemmák?

Az útkeresés. Ki vagyok, hol tartok az utamon, mit gondolnak rólam mások. Hogyan tudom kialakítani a saját stílusomat, mit tartok értékesnek, kik az igazi barátaim. A kamaszkor egy átmeneti állomás a gyerek- és felnőttlét között, így rengeteg változással, kérdéssel jár. Átalakul a test, amit el kell fogadni, meg kell tanulni szeretni és megérteni a működését. Megváltozik a lélek, belép a képbe a szerelem, ami az egyik legkuszább és legkevésbé sem követhető állapot. És mindeközben a tanulással is foglalkozni kell, hiszen már közeleg a pont, amikor dönteni kell a jövőről. Talán nincs is még egy ilyen nehéz, mégis, minden nehézsége ellenére szép és izgalmas szakasz egy ember életében.

Te vágysz arra, hogy – ha csak kicsit is – de újra kamasz legyél?

Nem is tudom. Pár napra talán visszamennék. Még emlékszem ennek az időszaknak a varázsára, a „még bármi lehet, előttünk az élet” mámorító érzésére – néha jó lenne átélni újra. Ugyanakkor azt gondolom, ma sokkal nehezebb lehet kamasznak lenni, mint az én időmben (lassan 30 évvel ezelőtt, jajj….). Akkoriban nem volt még ennyire felgyorsulva a minket körülvevő világ, ezt a rengeteg információt felnőttként is nehéz feldolgozni, hát még milyen lehet egy fiatalnak, aki talán kevésbé rutinos a hasznos és haszontalan tartalmak megkülönböztetésében. Ma már minden azonnal elérhető, ami amellett, hogy kényelmes, veszélyeket is rejt – ezt viszont egy életet habzsolni vágyó kamasz nem látja, vagy nem akarja látni. Szóval ez nehéz ügy. Mindenesetre minden tiszteletem a mai korban tájékozódó fiataloknak, övék a jövő, drukkolok, hogy jól tudjanak élni a lehetőségeikkel.

Líra Könyvklub cikk



1. - VISSZVÁGY

ősz volt. Én pedig mindig is utáltam az őszt. Mert persze az csak a romantikus filmekben meg a giccses mobilkezdőképnek szánt borzalmakon van úgy, hogy az ősz egyenlő a színes falevelekkel meg a rugdosni való avarral meg a narancsosan sütő napsugarakkal. Na ja. A valóságban az ősz az undorító szélről meg az esőről meg a vééééégtelen unalomról szól. Hogy ez a kép kicsit negatív? Meglehet, de amikor ott tespedtem a szobámban, a tollam végét rágcsálva, és épp törit kellett volna tanulnom a másnapi témazáróra, egy fokkal sem tudtam pozitívabban gondolkodni. Tisztában voltam vele, hogy Halmai megint szanaszét fog szívatni – ember legyen a talpán, aki ilyenkor optimista bír lenni.

Különben is, mi okom lett volna rá, hogy optimista legyek? Kedd este volt, egész nap nem történt semmi izgi, a homlokom közepén egy Himalája-méretű ragya nőtt – bíztam benne, hogy szerencsém lesz, és beéri a Gellért-hegy méretével is –, vacsinál pedig a ketchup nem akart kijönni a tubusból, és amikor teljes erőből rán- tottam rajta egyet, a piros trutyi kilőtt, és telibe találta Mackóbandit. Oké, hogy csak egy régi, elnyűtt, kitérdesedett naci, de akkor sem hiányzott rá az a bazi nagy ketchupfolt. Arról nem is beszélve, hogy semmi kedvem nem volt beáztatni meg másik gatyát előkotorni helyette a nem éppen rendmániáról tanúskodó szekrényemből.

Szóval az a nap maga volt a gigantikus csőd. Az azt megelőző hetek – na, az még nagyobb csőd volt.
A nyár pedig… igazából ott kezdődtek a bajok. (Pontosabban már akkor, amikor megszülettem, mert pár üdítő kivételtől eltekintve – gondolok azokra a rövid időszakokra, mikor a balsors nyilván épp valaki mással volt elfoglalva – azóta hozom a lúzer formát.)

Na, de kanyarodjunk csak vissza a nyárhoz! Ugyanis ez a nyár minden eddiginél mozgalmasabbra sikeredett, mondhatnám: durván mozgalmasra!

Amikor az évzáró után egy romantikus, szerelmes nyarat képzeltem el magamnak, még nem sejtettem, hogy ez a két és fél hónap inkább a kuszaságoké, a titkoké és a fontos felfedezéseké lesz, és nem a laza, kézen fogva sétálós lődörgéseké.

Bizony! Marha bölcs lettem ám a nyáron! A szerelemmel kapcsolatban például egy fontos dologra jöttem rá: vagy ezer arca és színe van! Mert ott van az elvárt szerelem, amikor rokonok és nem túl kedves ismerősök azzal nyaggatnak, hogy „na, és mi van a fiúkkal???”, te pedig legszívesebben a képükbe vágnád, hogy a fiúk mind hülyék, hagyjanak már békén a piszkálódásaikkal, és foglalkozzanak magukkal! Aztán ott van a vágyott szerelem, amikor még nincs konkrét elképzelésed, csak érzed, hogy bizonyos csápjaid lekötésre várnak, és keresed-kutatod, hol találhatnál rá arra a valakire, aki betölthetné ezt a megfogalmazhatatlan űrt. (És rosszabb napokon kitalálsz magadnak egy tökéletes fantompasit, ugye…) Van a reménytelen szerelem, amikor beleesel a világ legjóképűbb hím példányába, de annyira esélytelen, hogy ő is észrevegyen, mint bevágódni Halmainál (ha történetesen Kassai Dórának hívnak). Van reménykedő szerelem is, ha úgy tűnik, a kiszemelt alany sem közömbös irántad. Ez talán az egyik legkellemesebb forma! Az übercsúcs persze a viszonzott szerelem, annak is az első, tombolós időszaka (már túl a „meglátott smink nélkül, de gáz” és hasonló gyötrődéses fázison). Aztán jön a kényelmes szerelem, amikor azt hiszed, ez már örökre így marad… aztán rájössz, hogy ember tervez, kamaszsors végez, és minden korábbi elképzelésed ellenére a kamaszszerelem nem egy nevörending sztori, és bármikor bezavarhatnak váratlan események, na meg az a fránya féltékenység – mert ebben a fázisban sajnos hajlamosak vagyunk a másikat a tulajdonunknak tekinteni. És ez hiba! Nagy hiba!

Én nem tudom, ki hogy van vele, de nekem, ha nagyon unatkozom, az a kedvenc szórakozásom, hogy bizonyos eseményeket ezerszer is lepörgetek magamban. Amikor pedig épp törit kéne tanulnom, na, akkor kis híján tényleg megöl az unalom. Szóval kedd este ott szenvedtem a füzetem fölött, ráadásul a tollam is ereszteni kezdett… vagy mi. Egy óriási paca keletkezett a füzetem közepén. Pöpecül kitakart egy évszámot, szóval ha érdekelt volna, mikor volt a szóban forgó csata, még a könyvemet is ki kellett volna nyitnom. Na, még mit nem! Különben is, teljesen esélytelennek tűnt, hogy azt a retkes törit a fejembe tuszkoljam. Azt kívántam, bárcsak Halmai most az egyszer otthon maradna egy kiadós torokgyuszival vagy szaporával…

Hjaj, mennyivel izgalmasabb volt a nyár! Az összes nyűg ellenére! Mert bár nem minden úgy alakult, ahogy kellett volna, mégis elviselhetetlen „visszvágyam” volt, és úgy éreztem, hogy mielőtt még megöl az unalom, vissza kell pörgetnem az időt, hogy újra átélhessem az izgalmakat, a nyarat. Az egész azzal a névjegykártyával kezdődött…

*

Az évzáró napján ugyebár már-már nyálas üzenetváltásba bonyolódtunk Nórival. ő megüzente nekem egy gigantikusan hosszú üziben, hogy neki köszönhetem a novellapályázatos győzelmemet, mert annyira meghatotta az ikerségről írt művem, hogy azonnal beküldte a Tímár által ajánlgatott megmérettetésre. (Amiről ugyan nekem elfelejtett szólni, de a szerencsés fejlemények ismeretében e felett szemet hunyhatunk.) Én meg a válaszomban értesítettem a trendi srác névjegykártyájáról, aki az énekbemutatón felfedezte Nóriban az egyedülálló tehetséget, és meghívta őt egy tévés éneklős műsorba.

Este randiztunk Attilával, én meg két-három lábbal a föld fölött lebegve érkeztem a Margitszigetre, és miközben összekulcsolt kézzel csendben ücsörögtünk a kavicsokon, azon agyaltam, milyen állati szerencsés vagyok, és milyen jól alakultak a dolgaim ebben a tanévben. Nem tudhattam, Attila min gondolkodott, míg csendben néztük a naplementét (nem mertem megkérdezni, pedig tényleg tökre kíváncsi lennék, min töprengenek a srácok egy ilyen ultraromantikus helyzetben), én mindenesetre épp ott tartottam, hogy milyen klassz tesóm van, akivel kölcsönösen tűzön-vízen keresztülmegyünk egymásért, amikor az idillt a telóm csörgése szakította félbe.

– Ne haragudj, Nóri az. Felveszem! – jelentettem ki, Attila pedig egy szó nélküli szemöldökfelvonással (hja, Attila a szavak nélküli kommunikáció bajnoka!) kérdezte, arrébb menjen-e. Én ugyanilyen szótlan legyintéssel jeleztem (sokat tanultam tőle a metakommunikáció terén), hogy felesleges, semmi titkos nem lesz a beszélgetésünkben. Az iménti gondolatmenetem édeskés árnyalattal itatta át a hangom, amikor belecsiripeltem a készülékbe:

– Az én kedvenc ikertesóm! Mi újság, Nóri?
– Hol van?! – hangzott a kevésbé édeskés válasz a túloldalról. Nóri hangján inkább türelmetlen követelődzés uralkodott, semmint bármilyen csöpögős testvérszeretet.
– Mi… hogy mi hol van?
– A névjegykártya, te dinka!
– Most miért kell ilyennek lenned? Pár órával ezelőtt még tökre csíptük egymást!
– Az akkor volt, most meg felhergelsz az értetlenkedéseddel! Hol van az a névjegykártya?!
– Nem ér rá ez addig, míg hazaérek?
– Nem! Látni akarom! Most!
– Figyi, nem emlékszem, talán az asztalomon…
Erre Nóri egy „jajj, brrrrr…!!!!”-szerű választ fogalmazott meg, majd kinyomta a telóját.
– Valami baj van? – nézett rám Attila azzal a gyönyörű, mélybarna szemével.
– Ja, semmi, csak a szokásos. Nóri már megint utál.
– Ti mindig ezt csináljátok? Olyan normális csajok vagytok alapjáraton, de néha úgy tudtok civakodni, mint két óvodás.
– Kösssssz…
– Most épp min kaptatok össze?
– Tegnap az énekbemutató után egy fazon letámadott, hogy ő tehetségeket kutat fel és nevez be abba a tévés éneklős műsorba, tudod… Hallotta Nórit, aztán összekevert vele, és a kezembe nyomta a névjegykártyáját, hogy keressem meg. Pontosabban, hogy Nóri keresse meg. De aztán elsodortak az események, és elfelejtettem szólni Nórinak. Ma megüzentem neki, hogy ez volt, most meg türelmetlenül keresi rajtam azt a kártyát.
– És miért nem adod neki oda?
– Mert itt, a Margitszigeten, a kavicson ücsörögve halvány sejtelmem sincs róla, hogy hova tettem azt a kártyát!
– Imádom, hogy ilyen kis pedáns vagy! – húzott oda magához Attila, de engem most bosszantott a cukkolása. Felhúztam magam Nóri türelmetlenkedésén, és ingerülten estem Attilának:
– Ez az, még te is papolj nekem a rendmániáról! Nem elég, hogy anya meg Nóri folyton kínoz, te sem hagysz békén? Sokkal fontosabb dolgokkal vagyok elfoglalva, mint hogy azon pörögjek, hogy mindig mindent derékszögben és élére hajtva rakjak a helyére! Különben is! Nóri miért nem Bencével foglalkozik, amikor holnap indulnak Horvátországba, és egy hétig nem látják egymást?! Miért nem ér rá ez a névjegykártya addig, amíg hazaérek?
– Talán mert Nórinak fontos lenne ez a műsor, és izgatott miatta…
– Te most kinek az oldalán állsz? – förmedtem rá Attilára, mert akkor már tényleg bosszantott, hogy még ő sem érti, mennyire nem jogos egy papírfecni hollétét számonkérni rajtam, amikor épp überromantik hangulatban bámulom a naplementét.

A csöpögősen mámoros hangulatomnak lőttek, újra ott tartottam, mint reggel, amikor a kánikula, a buszos tömegnyomor és az orrom tövébe pofátlankodó pattanás miatt az egész világra haragudtam. (Kamaszos hangulatingadozás? Ááááá, dehogy!) És ha már a reggeli hangulat visszatért, naná, hogy a pattanáshelyzet is újra elkezdett zavarni. Alig vártam, hogy végre hazaérjek, szegény Attila meg nem értette, miért javaslom, hogy a Széll Kálmán tértől tovább már ne kísérjen. Csak az hiányzott volna, hogy a villamos neonfénye megvilágítsa ezt az ocsmányságot a képemen, és felhívja rá Attila figyelmét… ha idáig nem vette volna észre. Bár valószínűleg feltűnt neki – két kerülettel arrébbról is könnyű volt kiszúrni –, csak tapintatosan nem hozta szóba.

Mikor végre hazaértem (ennyit a romantikus nyárkezdetről, basszus…), Nóri már az ajtóban várt, és leráncigálta rólam a kistáskámat. (Három táskám van: egy nagy, amit a suliba hordok, és elfér benne minden szükséges holmi: a mobilom, a könyvek, a füzetek, a mappák, a vészhelyzet esetére mindig magamnál hordott alap sminkkészlet – korrektorral, szemceruzával és szempillaspirállal, bár ezekkel továbbra is bénán bánok, de egyszer majdcsak belejövök, nem igaz? –, az anya által rám erőltetett uzsonna, és ha nagyon ügyesen pakolok, még a szennyes tesipólót is bele tudom gyömöszölni. Egy közepes méretű, amibe olyankor pakolok át, ha tancuccokat nem kell vinni, de például a sminkes csomagra szükség lehet, és némi kaja is elfér benne, vagy egy könyv, ha esélyes, hogy valahol várakoznom kell. [Plusz persze a telóm.] Aztán van a mini, amibe csak a BKV-bérletemet és a személyes okmányaimat szoktam átrakni – ezek nélkül egy lépést se sehova! –, meg persze két-három papírzsepit és a mobilomat. Na, ez utóbbit cibálta le rólam Nóri, amint átléptem a küszöböt.)

– Mutasd!
– Neked is szia!
– Csak hogy tudd, nem volt az asztalodon! Biztos a táskádba tetted, ez volt nálad tegnap!
– Hogy te mennyire figyelsz az apró részletekre is…
Nóri már ki is rázta a táskám tartalmát az előszobaszekrényre, de a névjegykártya nem került elő.
– Gondolhattam volna, hogy elhagytad! Mindig ezt csinálod! Elszúrod az egyetlen esélyemet, pedig tudod, milyen fontos ez nekem!
– Már miért szúrtam volna el az egyetlen esélyedet?
– Mert ha nincs meg az a kártya, soha nem fogok bekerülni egyetlen tehetségkutatóba sem, és sosem lesz belőlem híres énekesnő! Tök fölöslegesen gürcöltem érte annyit!
– Állj már le egy percre, légy szíves! Szétmegy a fejem, úgy nyafogsz!
– Nem nyafogok, csak dühös vagyok!
– És pontosan miért vagy dühös? Tényleg ez a kártya bosszantott fel ennyire, vagy az zavar, hogy Bence holnap elutazik?
– Naná, hogy zavar! Te itt fogsz enyelegni Attilával, én meg majd bámulom a falat, és megöl az unalom. Különösen, ha nem kerül elő annak a fazonnak a kártyája. Mert akkor legalább lenne valami izgi, ami esetleg összejöhet…
– Figyelj, megígérem, hogy nem fogok Attilával enyelegni, és ha szeretnéd, eljöhetsz velünk holnap Benjire vigyázni, már megbeszéltük apáékkal, hogy miénk a prücsök, míg ők elmennek valami ügyet intézni. Hm?
– Ja, hogy én legyek a fölös harmadik, míg ti papás-mamást játszotok? Kösz, nem!
– Miért kell ilyen… ilyen… izének lenned?
– És neked? Miért hagytad el azt a névjegykártyát?
– Jajj, Nóri, szállj már le rólam!
– Te szállj le rólam!
– Mi ez a kiabálás, lányok? Min balhéztok már megint? – Nem tudom, anya mikor léphetett be az előszobába, az is lehet, hogy szegényt már a legszebb álmából riasztottuk fel.
– Semmi, csak Nóri nekem esett, mert nem tudtam neki telefonos segítséget nyújtani.
– És miért kellett volna telefonos segítség? Én nem tudtam volna segíteni? Mi a baj, Nóri?
– Rápörgött erre a névjegykártyára, és…
– Milyen névjegykártyára? És miért kell neked Nóri helyett beszélned, ő megnémult?

Valóban, ekkor vettem észre, hogy Nóri, régi jó szokásához híven, csak némán áll és bámul. Tulajdonképpen rám bámult, és mintha valamit jelezni szeretett volna a szemével. Valami olyasmit, hogy ne fecsegjek, mert… mert anyának nem kell róla tudnia. De miért? Miért akarja ezt a névjegy dolgot eltitkolni anya elől?
– Na jó, úgy látom, elcsendesedett a vihar, és rám nincs szükség. Visszamegyek a szobámba, de kérlek, ne civakodjatok, és most már feküdjetek le! Értem én, hogy vége a tanévnek, meg nyár van, de azért nem kell hajnalig kukorékolni! Rendben? – ezzel anya be is fejezte a szónoklatot (nagyon álmos lehetett szegény, hogy csak ennyire futotta), én meg értetlenkedve és suttogva kérdeztem Nórit:
– Ez mi a fene volt? Miért nem szóltál egy mukkot sem? Nóri megragadta a kezemet, és berángatott a szobájába. Csak amikor már biztonságosan becsukta mögöttünk az ajtót, és lenyomott a székére, akkor fejtette ki:
– Szerinted?! Szerinted mi lenne, ha anya tudomást szerezne arról a névjegykártyáról meg erről az egész tehetségkutatós őrületről? Megtiltaná, hogy egyáltalán felhívjam az ürgét, meg hogy elmenjek a válogatóra! Tudod, mi a véleménye az ilyen műsorokról!

Tény, hogy anya sosem volt oda a rendszerint minden évben terítékre kerülő énekesgyártó produkciókért, ugyanakkor persze a mai napig megnézi őket, sőt, még kedvencet is választ magának (szavazni azért nem szokott…), de mindig kifejti, hogy nincs szükség ennyi önjelölt művészre, meg hogy ezeknek a fiataloknak milyen rosszat tesz, hogy ideig-óráig sztárolják őket, meg hogy témát szolgáltatnak a bulvárnak. Na ja… erre valóban nem gondoltam. Elég nyilvánvaló volt, hogy anya nem helyeselné, ha Nóri ilyen műsorba jelentkezne, és akkor nagyon enyhén fogalmaztam. A „na, most leesett” – gyakoroltam már eleget… – nézésem mellett nem is volt szükség szavakra.
– Érted már? – kérdezte Nóri. – Ezért akartam minél előbb előkeríteni azt a névjegykártyát, mielőtt anya bukkan rá.
– És akkor mégis hogy tervezed ezt az egészet?
– Úgy, hogy te falazol nekem!
– Ne is álmodj róla!
– Tartozol nekem!
– Már miért tartoznék?
– Novellapályázat? Hm?
– De ari vagy! Azért csináltad az egészet, hogy az adósod legyek?
– Cuki, hogy ilyeneket feltételezel rólam. Nyilván nem azért csináltam, de ennyit te is megtehetsz értem! Én segítettem, hogy a te álmod valóra váljon, és tehess egy lépést az írónővé válás útján, most te segíthetnél, hogy énekesnő lehessek. Híres énekesnő!
– És amúgy nem félnél ettől az egész felhajtástól?
– Méghogy félnék? Dóri! Erre vágyom kislánykorom óta! Hogy megismerjenek az emberek, hogy azt csinálhassam, amiben jó vagyok!
– És mi lenne a sulival?
– Valahogy mások is megoldják!
– Igen, és a legtöbb fiatal énekesről kiderül, hogy az érettségit sem tudta letenni.
– Most akkor te is ezt szajkózod, mint anya tenné? Mert ilyen alapon őt is beavathatom.
– És mi lenne a feladatom? Járjak indiántáncot minden adás alkalmával a tévé előtt, hogy ne fedezzen fel téged a mezőnyben? És a magazinos kollégái? Szerinted senki nem fog neki gratulálni a csúcsszuper kislányához? Hogy a Facebookon meg az Instán az arcába tolt cikkekről ne is beszéljünk. Hogy gondolod, hogy egy ilyet el tudsz titkolni?
– Köszi a bizalmat, már ami az élő show-ba való bejutásomnak szól, de ha bejutnék, nyilván beavatnám anyát is. De ismered, milyen, fokozatosan kell megpuhítani! Először beszélek azzal az ürgével, meglátjuk, mi lesz. Elmegyek a válogatóra, te pedig kitalálsz valami mesét arról, hogy épp hol vagyok, ezt rád bízom, ebben te jobb vagy. Aztán ha bejutok, ráérünk még kitalálni, hogyan adagoljuk be anyának…
– Szóval végig igényt tartasz a szolgálataimra?
– Most miért kell ilyennek lenned? Miért nem akarsz segíteni?
– Akarok, csak bűzlik ez az egész. Nem szeretem, ha anya háta mögött ügyködünk.
– Nem kell ez a duma! Ha a te akciódról lenne szó, nem lennél ilyen mintagyerek!
– Én nem szoktam akciózni, ez a te szokásod…
– Inkább segíts előkeríteni azt a névjegyet! Gondolkozz! Hova tehetted? Mi volt még nálad? Várj! Mi volt rajtad?
– A kis ünneplős sortom, tudod, az a csillogós fekete selyem.
– Szuper! Gyere!
– Miért rángatsz?
– Átfésüljük a lakást, hol esett ki a kezedből az a sort!
– ???
– Ne nézz olyan értetlenül! Te is tudod, hogy nem a szekrényedben lesz, élére hajtva!
– Ez igaz…

Líra Könyvklub cikk

Témakörök