Előszó
Részlet:
A bíbornok palotájának egyik általunk már ismert szobájában aranyos veretű, írásokkal és könyvekkel megrakott asztalnál ült egy férfi, kezére támasztva arcát.
Mögötte a hatalmas kandallóban lobogott a tűz, az izzó hasábok aranyozott vastartóban omlottak parázzsá. A tűzhely világa hátulról világította meg az ábrándozó pompás öltönyét, míg elölről egy gyertyákkal rakott kandeláber öntött rá világosságot.
A vörös úszályos ruha, a gazdag csipkék, a sápadt és a gondolkozás súlya alatt lehajtott homlok, a szoba magányossága, a néptelen előszobák, az őrök kimért lépéseinek láttára azt lehetett volna hinni, hogy Richelieu bibornok árnyéka még mindig e szobákban kísért.
Sajnos, valóban csak árnyéka volt itt a nagy férfiúnak. A legyöngült Franciaország, a lenézett királyi tekintély, az újból erősekké és garázdákká vált hatalmasok, a határokon belül levő ellenség, mind azt bizonyították, hogy Richelieu nincs többé.
De, ami még jobban mutatta, hogy e vörös talár éppen nem az öreg bíboros talárja, a magányosság volt, mely - mint mondtuk - inkább kísértet, mint élő lény magányosságának tűnt fel, továbbá az udvaroncoktól üres folyosók, az őröktől hemzsegő udvarok ; a lenéző gúny, mely az utcáról szállt föl s hatolt be az ablakokon át e szobába, melyet megrázkódtatott a miniszter ellen szövetkezett egész város lehellete; végül a távolról hallatszó és szünet nélkül ismétlődő lövések zaja, mely lövések szerencsére cél és eredmény nélkül hangzottak el csak azért, hogy figyelmeztessék a gárdistákat, svájciakat, testőröket és katonákat, kik a királyi palotát körülvették, - mert a bíbornoki palota maga is nevet változtatott, - hogy a népnek is vannak fegyverei.
Ilyen árnyéka volt Richelieunek Mazarin.
Vissza