Hún mondák

Előszó

1. A csodaszarvas.

Réges-régen, messze napkeleten élt egyszer egy hires fejedelem, akit Ménrótnak hívtak. Híre bejárta az egész világot. Mert tudjátok meg, hogy messze földön nem volt hozzáfogható vadászember. Semmit sem szeretett annyira, mint vadászni.
Mikor országos dolgait rendbe hozta, egy tapodtat sem ült volna otthon. Nyakába vetette a nyilát, lovára pattant s úgy elnyargalt, mint a gondolat, még annál is sebesebben. Bejárta a hegyeket, völgyeket, rónát. Mindenütt vadat kutatott, s ha valamelyesre talált, jaj volt annak. Amelyre ő czélzott, az jó éjszakát is mondott. A négylábú vadat futtában, a madarat röptében biztos kézzel lelőtte.
Ennek a vadásznak volt két fia: Hunor és Magyar. Ezek, amint egy kissé megnőttek, mindig elkísérték apjukat a vadászatra. Persze, hogy ők is megszerették ezt a foglalkozást s lassacskán úgy eltalálták a vadat, akár az apjuk. Hej, örült Ménrót, hogy olyan derék fiai vannak. Bizony, még az ellensége se mondhatta, hogy mind a kettő nem apja fia. El is ment a hirök még hetedhétországon is túl.
Mikor aztán Hunor és Magyar embernyi emberré növekedtek, az apjuk a maguk szárnyára eresztette őket. Mondta nekik:
- No, fiaim, ti már emberszámba jöttök, lakjatok külön sátorban, menjetek vadászni, mikor kedvetek tartja. Én már úgyis megvénültem, karom nem bírja már úgy kifeszíteni az íjat, mint hajdan; gyöngülő szemem nem látja a menekülő vadat. Vissza