Humor a hó alatt...

Előszó

Légvonalban olyan messze Budapesttől, mint Peking, vagy Rio de Janeiro, túl a Bajkál tavon és egész közel a mai mandzsukuohoz: volt egy behavazott szibériai hadifogolytábor... Olyan, mint annyi más hadifogoly-tábor, - ahová száműzve élt három esztendőnél is hosszabb ideig, összezsúfolva ezer hadifogoly tiszt és elkülönítve tőlük harmincszor annyi hadifogoly legénység...
Sokan közülük még ott haltak meg: betegségben, járványban, - vagy később, a forradalmak alatt. És akik hazakerültek, azokból is feltünő sokan haltak meg fiatalon...
Nem, nem volt az orosz hadifogság életbiztosító intézmény.
Humor a hó alatt, - micsoda cinikus cím! Kinek volt kedve ott a hadifogságban nevetni, mulatni, amikor támasz nélkül maradt itthon felesége, gyereke, apja-anyja, menyasszonya, - és talán minden férfi-hozzátartozója tovább küzdött a frontokon?
Pedig így volt: néha nevettek is a fiúk ott kint. És ha nem lett volna valami mesterséges áfium, nevetés, jókedv, amely elterelte figyelmüket reménytelen jelenükről és kilátástalan jövőjükről: talán sokkal kevesebben tértek volna haza, - az otthonukba, a családjukhoz...
Hadifogság: akik nem élték át, azt hiszik róla, hogy a halál után sorrendben ez következik és a legerősebb férfi-élmény. Lehetséges, mert valóban: akik hazakerültünk és azóta megmaradtunk: soha meg nem szabadulunk azoknak az éveknek lelki terhétől...
Voltunk néhánya, akik még ott is kicsiholtunk magunkból, életünkből tréfát, mosolyt - a többiek kedvéért. És ezt - mint a ma divatos "sajátvérinjekciót" ezennel beadjuk volt fogolytársainknak és magunknak... hátha használ.
A Csita melletti Pjescsanka-i szibériai hadifogolytáborban az 1915-1917-es években megírt, annakidején ott előadott vagy megjelent és e könyvben közzétett anyag e sorok betüivel nyomatott ki. Vissza