Előszó
Részlet:
Oszkár Fels fütyörészve, óriási zajjal lépett be a Weltpresse szerkesztőségének helyi hírek rovata szobájába. Kalapját íróasztalára dobta, bundáját a szék támlájára vetette és tapsolt, hogy felmelegítse a kezét. A másik íróasztal felől dühös mormogás zavarta meg lármás tevékenységét.
- Oh, már itt van, kolléga úr! És még nem aludta ki magát?
A mormogás kifakadása erősbödött. Grubenheld Gyula, a helyi hírek rovatának vezetője és Fels riporter közvetlen főnöke nem válaszolt. Magába fojtotta a mérgét és, mint rendszerint, most sem merészkedett annyira, hogy Felsszel szócsatéba keveredjék. Grubenheld, mint sok neuraszténiás, reggel élvezhetetlen, dühös, rosszkedélyű volt, minden zajjal szemben érzékeny. Legszivesebben elbujt volna akár egy egérlyukba és ott maradt volna mindaddig, amíg "az Úr szava" levertségéből felrázza és új életerőt önt belé. Az "Úr" ebben az esetben a Weltpresse kiadója volt, akit Grubenheld gyűlölt és szeretett, tisztelt és megvetett, amint a rabszolgák szokták urukat gyűlölni és szeretni, megvetni és isteníteni. Főnökét csak vén gazembernek nevezte, rendelkezéseiről azt mondta, hogy hülyeségek, reklamációit tudatos galádságoknak minősítette, de mihelyt a lapkiadó színe elé került, gyűlölete alázatossággá vált, délelőtti rosszhangulatától rekedt hangja szelid és lágy lett és minden ellenzékeskedése hódolattá változott. Fels, aki a kiadóval a közvetlen érintkezést sem nem kereste, sem nem szerette, rangidősebb kollégáját gyűlölte, annak talpnyalásai miatt, de még más okokból is, és minden tőle telhetőt elkövetett, hogy Grubenhelddel a maga szellemi és fizikai fölényét érzékenyen éreztesse. A két ujságíró között már külsőleg is kifejezésre jutott a különbség. Fels magas termetű, erős, barna, hevesvérű, fekete szemű, tekintetéből életvidámság és erős akarat sugárzott, Grubenheld hajlott hátú, puha, ludtalpas, a szeme fátyolozottan kék, ráncos arcú, amelybe megtört remények, éjjeli munka, beteges, de hiábavaló becsvágy mély nyomokat szántott."
Vissza