Hóvár/Viharmadár/Galambka/Becky sorsa

Előszó

Részlet a könyvből:

A magamféle idősebb embernek, ha nem nehezedik túlságosan emlékezetére az idők súlya, eszébe jut még néha az 1865-i kemény tél. Megfagyott annak zord leheletétől még az Égnek könye is s mire a hópihe a földre jutott, már nem volt könnyű, libbenő, hanem olyan nehéz és fáradt, mint a szenvedő embernek szivéből fakadó sóhaj... Hónak alig lehetett nevezni, inkább hasonlított apró, fehér röghöz s amikor az anyaföldet érintette, koppanásával temetésre emlékeztetett. Temettünk is akkor sok szép reményt...
Az öregek bánatosan nézték a tél irgalmatlan gazdálkodását s aggodalommal töltötte el szivüket, hogy mi lesz tavaszig? Két esztendő óta nem váltotta be a nyár, amit igért: mindenfelé pusztított az aszály és a nagy szárazság kimerítette még a legbőségesebb kutakat is. Olyan drága volt a kenyér, hogy csak ünnepnapon jutott belőle. Húsról pedig hogy is lehetett volna szó, amikor a háztetőkről le kellett szedni a zsupszalmát, csakhogy egy kis takarmány jusson az igás baromnak, amely olyan sovány volt, hogy csaknem keresztül lehetett látni a bordáin. Számtalan esetre emlékszem, amikor a gazda szívesen odaadott négy ökre közül kettőt, csakhogy a megmaradt kettőt kiteleltesse valaki. Gombának, erdei gyökérnek nagy volt akkor a becse. A fürészpornak is előkelő szerepe jutott az emberek táplálkozásában: a dercés liszt közé keverték, hogy nagyobb legyen a súlya a fekete tömegnek. Finyáskodni, az ételben válogatni egyáltalán nem lehetett. Az éhség olyan szakácsnak bizonyult, aki mindennek jó izt tudott adni a maga konyháján.
Szegény ember volt akkor mindenki, de azért mégis akadtak kevésbé szegények. S ezek megosztották a maguk kicsiny jómódját azokkal, akiknek éppenséggel nem volt semmijök. A «valami» segítségére sietett a «semminek». Vissza