Hősökről beszélek...

Előszó

Ez a költemény - magam is most látom - igazából preludium; egy későbbi mű előjátéka és magva. Megírásakor Magyarországon nem jelenhetett meg, a magvat magamba kellett temetnem. E visszafojtás nélkül a Puszták Népe tán sohasem kívánkozik napvilágra.
Hálából és kegyes emlékként bocsátom most közre.
A költemény annak idején Erdélyben is nevem nélkül jelent meg, Gaál Gábor baráti gondozásában, de sajnos oly hirtelenében, hogy nem volt módom az odakerült első fogalmazáson az akkor már meglévő néhány javítást és bővítést elvégezni. Ezeket - néhány újabbal is megtoldva - most kapja az olvasó.
S még egy személyes mondandó.
1932 nyarán küzdő s még mindig kezdő költőként kéthetes hivatali szabadságomat Babits Mihály vendégszerető házában töltöttem. Délelőtti pihenésül mindketten a verset választottuk. Az esztergomi tágegű kert alsó sarkában ő egy-egy középkori latin himnusz fordítását rótt, a felsőben én e költemény szakaszait. Délben kicseréltük az eredményt. Ellentétesebb anyag ritkán került egymás mellé azon az asztalon, ahogy ellentétesebb multú és célú író sem az asztal mellett. Még sok egyesített bennünket. Nemcsak vers szeretete. Nemcsak az - a szorosabb kapocs - hogy földik voltunk s ismerős világról beszéltem. Épp a végletek közeledtek egymáshoz bennünk? Babits Mihály a tiszta humanizmus megtestesítője, aki mindent az eszmék legtisztább magaslatára tudott emelni, érdeklődve figyelte kísérletem alakulását; ő a táblabíró fia és neveltje - szinte támogatta az én merész igazságomat, elképzelem, hogy épp a merészsége miatt. Naponta megújuló biztatása nélkül tán sohasem készül el ez a költemény. Hitte, hogy végeredményben az igazságot - az ő Igazságát is - szolgálja s őszintén elcsodálkozott, amikor értesült. hogy a Nyugatban nem jelenhet meg. Ezért is ajánlom ezt a verset, most, amikor végül megjelenhet, életem egy lezárult korszakára emlékezve.
Babits Mihály emlékének. Vissza