Szállj le, édes szekér!

Fülszöveg

LeRoi Jones említi híres jazztörténeti könyvében, hogy egy misszionárius, bizonyos Fisher püspök a kelet-afrikai Viktória-vízesés közelében élő törzs dalai közt fölfedezte a Szállj le, édes szekér című spirituálé pontos mását.
Nemcsak a dallam, hanem a szöveg is hasonló volt. Eszerint a hajdani nagy királyt végóráján csónakba fektették, és betaszították a folyó sodrába, hadd nyelje el a vízesés. Amikor a csónak a zuhogó széléhez ért, a király mindenki szeme láttára fölegyenesedett, majd átlépett egy szekérbe, mely a párafelhőből ereszkedett alá, hogy magával ragadja az égbe...
Ki tudja, mi az oka a kultúrák közti rejtett összefüggéseknek? Csak annyi bizonyos, hogy lelkünk mélyén évezredek óta ugyanazok az ősgyíksátánok vicsorognak, s ugyanazok a paradicsomi angyalok rebbentgetik tömött, habfehér szárnyaikat. Vágyaink lávakitöréseiből születnek a mesék, a legendák, a mítoszok.
Hát szállj le, édes szekér! Szállj le, és tétovázás nélkül lődd ki az agyatlanítás diszkóütegeit, zengjen helyettük a szabadság muzsikája, a jazz! Szállj le, és hozz nekünk szerelmet, lepedős, éjszakai őrjöngéseket, adj hírt reményről, megváltásról, szeretetről, ufótlaníts minket, és szabadíts meg a magánytól, az ürességtől, az árulástól, az elárultatástól, a démonok fülbesúgásától, a csordaként terelgetett hétköznapok vezérszellentgetőitől! Miképpen mi sem bocsáthatunk meg önmagunknak, azonképpen a föld is köpje ki az ellene vétkezőket mindaddig, amíg gyilkosok kaparják jeltelen sírba az emlékezetet, mindaddig, amíg egy barázdából az eredet csontszilánkját az eke ki nem forgatja, ámen!
Könyvemben a 70-es éveknek és a 80-as évek elejének vágyai a korszakhoz méltó történetekbe bújnak, hogy elmesélhessék magukat ennek a mostani nem kevésbé elaljasodott, kárörvendően szembemenetelő nevetésnek. Vissza