Kultúra-gazdaságtani tanulmányok

Előszó

Részlet a könyvből:

1. Bevezetés: a kultúra-gazdaságtanról
Történeti előzmények és dilemmák

A kultúra-gazdaságtan (cultural economics) mint interdiszciplináris tudományterület a fejlett piacgazdaságokban, alapvetően az angolszász országokból indulva az elmúlt három évtized során formálódott ki. Első, mára már klasszikusként számon tartott munkájának Baumol és Bowen „Performing Arts: The Economic Dilemma" című, 1966-os könyvét tekintik. Művelőinek nemzetközi szervezete 1973-ban jött létre (Association for Cultural Economics), és 1977 óta önálló szakmai folyóirattal is rendelkezik (Journal of Cultural Economics). Nagyon jó áttekintést ad a szakterület nemzetközi irodalmáról például Ruth Towse (1997) gyűjteményes kötete. Részben eltérő, jobb híján inkább „kontinentálisnak" tekinthető elmélettörténeti hagyományokra, megközelítésekre lelhetünk Klamer (1996), illetve Bujdosó (1999) válogatásaiban. A klasszikus korszak elméleti közgazdászai - noha a politikai gazdaságtan atyja, Adam Smith esszéket írt a zenéről vagy a festészetről - a művészetre inkább mint a normál gazdasági jelenségekhez képest jellemzően eltéréseket mutató szférára hivatkoztak, mintegy a „kivétel erősíti a szabályt" alapon. Smith azonban, kultúra és gazdaság viszonyát érintve, utalt arra is, hogy a piacgazdaság kifejlődésével szélesedő munkamegosztás kedvezően befolyásolhatja a művészeti teljesítmények minőségét. Barátja, Hume viszont amiatt aggódott, hogy az iparosodással a múlt kulturális öröksége és értékei könnyebben hozzáférhetővé válnak majd a nagyközönség számára, és ez kétségtelen pozitív hatásai mellett egyúttal el is bátortalaníthatja az alkotó szándékú, újat kereső embereket. Már a XVIII. században is felvetődött, hogy vajon nem érinti-e hátrányosan a fokozódó kommercializálódás a művészetet mint értékteremtő folyamatot - míg mások azt hangsúlyozták, hogy a piac, s a vele járó verseny és anonimitás adhat igazi kereteket a művészi önkifejezésnek és alkotó szabadságnak, szemben a korábbi, jellemzően arisztokrata-monarchikus mecenatúrákkal (ezek a dilemmák többnyire az átalakuló posztszocialista társadalmak „kultúrafinanszírozással" kapcsolatos vitáiban is újrafogalmazódtak). A közgazdászok kultúra iránti érdeklődésének jeleként említhetjük azt is, hogy a modern makroökonómiát megalapozó Keynes 1946-ban Nagy-Britannia Művészeti Tanácsának elnöke volt, a század egy másik jeles közgazdásza, Robbins pedig a Nemzeti Galéria és a Királyi Operaház irányító testületének volt a tagja. Vissza