Irodalomtörténet 1934. 1-2. szám

Előszó

A Reviczkytől megkezdett úton haladt tovább Komjáthy Jenő. Átvette Reviczky pesszimizmusát, de rosszul érezte magát benne. Cselekvő és gyönyörvágyó új egyénisége már pályája első, sötéthitű szakaszában megmutatkozott. Nemcsak a pesszimizmustól vigasztalannak mutogatott földiség, de maga a sötét pápaszem is terhére volt. Honvágyat érzett tulajdon sejtett hazájába, valami Eszmehonba, Istenországba. Kelletlen volt neki az örökös rosszalás, szomorúság és sopánkodás, kelletlen az akaratbénító tagadás, mely megfoszt az érzelmeinkkel való egyetértésnek s az élet javallásának szabadságától. Az ő líraisága nem zsugorogni és alkalmazkodni, hanem parancsolni, uralkodni vágyott s boldog kielégültségben — „kéjben" — égni és elégni.
Lelke vágyaiból kiszőtte lassanként saját eszmerendszerét, •s korábbi filozófiája ínséges, levegőtlen zárkájából átköltözött egy maga-álmodta tágas, világos, új palotába. Elbúcsúzott Reviczkytől, az „eszmék csüggetegjétől", a ..lemondás bajnokától", el Schopenhauertől, a „világbölcstől", e másik „dicső előképétől", nem tagadva meg „igazságaikat", de tisztelettel bejelentve, hogy ő immár új utat tör s új dalokba kezdett lelkesedve.
Felszabadulásában különféle hatások támogatták. Egyik sem annyira, mint a Petőfié, kinek bátor, önhatalmú líraisága kezdettől fogva táplálta rokonösztöneit. Dacban, akaratkultuszban, s ami fejlődése újabb szakaszának voltaképeni sugalmazója: tettvágyban, kétségkívül rokonjellem vele. Költői átfejlődése mintha egészen a Petőfié hasonlatosságára menne, kinek egykori világgyűlölete világmegváltó eszményiséggé tisztult ki.

Vissza