Angyalok tánca

Előszó

Ismét azzal a furcsa tánccal álmodtam az éjjel...
Különös, történés nélküli, kellemes álom volt, amelynek az íze, hangulata édes-bús dallamként kísér egész nap, mint valami távolról hallatszó, halk hegedűszó.
Mintha egy árnyalakkal táncoltam volna, - de egymás felé tett félő, imbolygó lépteink nem találtak közös ritmusra. Homályban volt az arca, de úgy vélem, hogy női alak volt, akiről éreztem, hogy időtlen időktől összefonódott a sorsunk. Ugyanazt a zenét hallottuk, de amikor én jobbra léptem, ő átsiklott a másik irányba, majd fordítva tettük ugyanezt a bizarr mozdulat-sort, mintha csak egymás érintésétől menekültünk volna.
Az elmúlt időkben gyakran álmodtam ugyanezt, s utána napokig lappangott bennem az az „édes-bús dallamhoz" hasonló, békés hangulat.
Ma annyira a birtokába vett, mintha a lelkem egy része ott maradt volna az álmomban.
Az imént leültem a kandallóm elé, s hosszan néztem az ősfenyőim ágai mögött aranyló, lenyugvó napot.
Hosszú ideje már ezek számomra a napjaim legszebb pillanatai.
Áldott percek ezek, amikor eltávolodom a hétköznapoktól, megállni látszik az idő, megtelítkezem a csenddel és betölt a tó felől áradó üde, friss víz illat. Rövidesen teljesen elolvad a nap folyékony aranya és eljön az az idő, amit Polcz Alaine, a nem rég elhunyt thanatológus-író „kék órának" nevez utolsó könyvében, amelyben az élettől búcsúzik.
„Csodálatos a kékség... " - írja, - „ahogyan a nappal átlép az éjszakába, vagy az éjszaka a nappalba". Vissza