Hortobágyi Alkotótábor 2000

Előszó

Az a Debrecen, amely napjainkra rendelkezik a kisebb európai művészeti centrumok valamennyi ismertetőjegyével, hosszú időn át nem jeleskedett képzőművészeti központként. A múlt században a klasszikus európai művésztelepi mozgalmak időszakában, amelyet az jellemzett, hogy a résztvevők, persze megtartva egyéniségüket, sőt egyéni ambícióikat is, egy-egy festészeti probléma megoldására törekedtek, a kálvinista Róma nem játszott jelentősebb szerepet a magyar képzőművészetben. Bár a város határához tartozott a Hortobágy, a legnyugatibb sztyepp, ahogy az egyik jeles alföldi festőnk emlegette: „a nagy sömmi", az Alföld végtelen pusztája, ahol „a múlt és a jelen jobban, s szebben találkozik, mint bárhol másutt hazai földön", a Nagy Magyar Alföldet, mint művészi problémát annak sajátos minőségeivel együtt nem ezen a tájon fedezték fel a képzőművészet számára.
Az ébredés a XX. századdal kezdődött Hrabéczy Ernő, Boromisza Tibor, valamint a Református Kollégium művésztanárai: Gáborjáni Szabó Kálmán, Félegyházi László és a köréjük szerveződő képzőművészek munkássága révén. Jobbára a hatvanas évekig, természetesen tudva azt, hogy a régió élvonalbeli művészei koruk Európájára tekintettek, hatottak rájuk a modern európai stílusirányzatok, mégis munkásságukban a tájkép volt a dominánsabb a figurális ábrázolásoknál. Utóbbiak is többé-kevésbé kimerültek a portréfestészetben. Nem kivétel ebben a tekintetben Holló László örökbecsű munkássága sem, talán csupán annyiban, hogy az ő munkáin sokkal dominánsabb az emberábrázolás. Vissza