Előszó
A fordításról való gondolkodás történelmi perspektívái
A fordítás ősidők óta szolgálja az emberiséget. Ezt bizonyítják Komoróczy Géza kutatásai is (1979), aki e mesterség közel 4000 éves nyomaira bukkant az ókori Mezopotámia múltját kutatva. Ott, az írásos történetünk kezdeteinél, igen egyszerű, pragmatikus okokból születtek fordítások, hiszen a birodalomszervező akkádoknak szükségük volt a korábbi évezredben felhalmozott sumér tapasztalatokra.
A fordítás azonban nemcsak úgy mozdíthatta elő a kultúrák közeledését, hogy továbbadta és terjesztette a különböző helyeken (és időben) megszerzett emberi tudást és tapasztalatot, hanem úgy is, hogy segített elfogadtatni a kulturális tradíciókban, gondolkodásban, értékrendben és szokásokban megnyilvánuló másságot. Az interkulturális kapcsolatok ápolásával, az új eszmék és szemléletmód terjesztésével ugyanakkor a fordítás nagyban hozzájárult az egyes nemzeti kultúrák, és azon belül, különösen a nyelv és az irodalom fejlődéséhez is.
A fordításnak erre a megtermékenyítő és gazdagító szerepére minden nemzet kultúrájában találunk példát, hiszen még a „nagy" nyelvek is gyarapodtak általa (Göncz 1981, Somlyó 1981, Csordás 1995). Az angol és francia lexika vagy szintakszis például éppen az ókori klasszikus szerzők átültetésének, azaz a fordításnak köszönhetően bővült jelentős mértékben a reneszánsz idején. Az eddig elmondottak természetesen érvényesek a mi kultúránkra is, hiszen köztudott, hogy sok múlt századi irodalmi és közéleti nagyságunk elméje és stílusa csiszolódott a fordításon, hol annak művelése, hol pedig annak olvasása közben. A nyelvújítás atyja, Kazinczy például maga fordítja németből a Hamletet, a Százai költője, Kölcsey pedig Shakespeare-t olvas fordításban (Dávidházi 1989), A magyar költők keze nyomán megszületett Shakespeare-drámák pedig idővel nemzeti klasszikusainkká lettek, kanonizálódtak és a magyar kultúra szerves részévé váltak. Ez történt például az elmúlt száz, százötven évben Arany Hamlet és Szentivánéji álom, Vörösmarty Lear király, Kosztolányi Rómeó és Júlia fordításaival is, hogy csak néhányat emeljünk ki a népszerű klasszikusok közül. Itt az érdekesség kedvéért, zárójelben említjük azt a kultúrtörténeti tényt, amelyet számos magyar és nemzetközi példa bizonyít, hogy nem feltétlenül csak a jó fordítások váltak kultikus szövegekké; éppen ellenkezőleg, bizonyos kultúrákban a súlyosan félrefordított művek tettek szert ilyen népszerűségre (Venuti 1995: 18, Kuhiwczak 1995: 230).
A fordítás kultúragazdagító szerepéről eddig leírtak tehát érvényesek a fordítás, és azon belül különösen a drámafordítás magyarországi küldetésére is (Dávidházi 1989, 1993; Horváth 1990). A drámafordításnak, amely már a 19, századi kezdeteknél ott bábáskodott a nemzeti színjátszás bölcsőjénél, különleges szerep jutott annak fejlődésében, E fokozott jelenlétet elsősorban az magyarázza, hogy a lírában hagyományosan gazdag magyar irodalom drámában nem volt oly termékeny így a magyar színpadok rászorultak a külhonból érkező, fordításban megjelenő színpadi művekre. A magyar színházi élet tehát a kezdetekkor egyértelműen fordításfüggő volt, és ez a helyzet napjainkra as csak kevéssé változott. Úgy gondoljuk, hogy még ma is nehéz lenne elképzelni akár egyetlen színházi évadot külföldi (fordított) darabok nélkül.
Vissza