Honorine/Chabert ezredes

Előszó

A távlat gyakran megcsalja az embert. Zsufolt nagy képkiállitásokon, ahol óriási freskók, többméteres vásznak, hatalmas tájak és tulméretezett portrék váltogatják egymást, könnyen megtörténhetik, hogy a finoman elgondolt, gondosan ecsetelt és mégis lélekteljes miniature eltünik a többi festmény méretei között és harsogásában, és a kereső szem is csak alig veszi észre. Balzac csaknem egész irásmüvészetét abszorbeálja a Comédie Humaine, s ebben a minden Balzac-regényt magában foglaló őserdőben igy vész el valahogy a Honorine, ez a finom szavu és alig száz oldalas elbeszélés, ami gondolatainak tisztaságával, formájának kecsességével, meséjének tompitott izgalmával méltó lehetne, hogy bármelyik iró oeuvrejének aranyfoglalatában mint drágakő sziporkázzék.
A sejtelmesen csoszogó Balzac, ahogy barátcsuhájában gyertyával a kezében, mint valami középkori varázsló topog fel és alá éjszaka a szobájában, vivódó lélekkel keresi az embert, a még több embert s valahogy egészen kicsiben, az irói lélek mikrokozmoszában megismételte a csodát, ami a Genezis könyve szerint csak Istennek sikerült, ember teremtett, ujra és ujra embert s a párisi éjszakában, a padlásszobában, a gyertya imbolygó fényénél, a kegyetlenül feltárt irói koponyából, mint végtelen hadsereget vezényelt elő száz és száz uj arcot, uj testet, uj lelket, a restauráció és a polgár-királyság egész hatalmas társadalmát. Vissza