Honkereső (dedikált példány)

Előszó

Részlet a könyvből:
"Azonnal tudtam, ez az! Ezt keresem. Kell nekem!
A vijjogó csengetés után csak rövid babrálás következett, rögtön nyílt az ajtó. A lakáson napfény ömlött végig, ameddig csak beláttam a kilincsbe kapaszkodó, alacsony, furán mosolygó, kicsit néni feje felett. Csak nézett, és furán mosolygott. A bentről kiáradó fény körülvette őt. Állt némán, s csak az a kék szempár, az mosolygott rám különös ravaszsággal, Ahhoz, hogy rögtön kinyithassa az ajtót, ott kellett ülnie az ajtó mögött. Tehát leskelődött, és várt rám. Én pontos voltam. Némán félrehúzódott, hogy be tudja lépni. Egyik kezével az ajtóba, másikkal egy járókeretbe kapaszkodott. Remegett. Tágas, parkettás lakás, az ablakban virágok, kint minden csupa zöld. Később rájöttem, azért időzítette a találkozót pontban tizenegyre, mert akkor süt be leginkább a nap a szobába, és így minden nagyon világosnak tűnik. Csalóka volt a szemközi falon futó vadszőlő is, amely a szomszéd udvarból kúszott át a tűzfalunkra, mert amikor tőben elvágták a szárát, leszáradt, és még hervasztóbb látványt nyújtott, mint amilyen annak előtte a kopasz fal lehetett. A lakás otthonszagú volt. Magas... hihetetlenül magas. Nagy ablakokkal, széltében-hosszában háromméternyi faragott szecessziós ajtókkal, lehetetlen, kockás, rikító tapétával, hatalmas, súlyos bútorokkal, a parketta zsúfolásig beterítve perzsaszőnyegekkel. A néni továbbra sem szólt egy szót sem, csak nézett. Várt." Vissza