Honfitársnőm: Micheline

Előszó

Részlet a kötetből:

"Michelin-nek hívták...
Nem, így nem lehet. Elölről kell kezdenem, hiába... Nos, amikor professzorom közölte velem, hogy megkaptam a párizsi ösztöndíjat, azt annyi fontoskodás közt tette, hogy kezdtem kényelmetlenül érezni magam. Az öreg magas, pocakos, kopaszodó, azzal a kedélyes és zsíros kopaszodással, az arca gúnyos és ravasz, szereti a nőket, a banketteket és a körmondatokat, stréber tisztelői a görög szellem derűjét szokták vele kapcsolatban emlegetni. - "Egészen kivételes dolog, - mondta, - hogy egy klasszika-filológus Párizsba kap ösztöndíjat, ritkán történik ilyesmi, annál inkább kell értékelnie mindama fáradozásokat, melyeket kküldetése érdekében én magamra vettem s annál inkább kell igyekeznie, hogy az Ösztöndíjtanács uraiban szorgos munkájával azt az érzést keltse, hogy én nem értéktelen fiatalemberek érdekében járok közbe." Ez votl a hivatalos körmondat. Aztán félrehúzott az ablkamélyedésbe, - ez a dékáni hiavatal előszobájában történt, - és egészen más hangon azt mondta: - "Ritka szép élményekben lesz része. Párizs, tudja mi az?" - aztán egy sóhaj és megint a félhivatalos hang: "És tudományos lehetőségei is páratlanok. Mondanom sem kell, adok majd ajánlóleelet a Guillaume Budé-társasághoz." Most egy gúnyos szemhunyorítás: "Párizs! Ritka szerencse! Remélem, kihasználja a lehetőségeket... Persze elsősorban a tudományosakat gondolom..." - és barátságosan hátbavágott." Vissza