Előszó
Részlet a könyvből:
Az ablakot kovácsolt vasrács fogta be, a rács egymásba fonódó rózsákat ábrázolt. Annuska agyán átsuhant valami történelmi emlék, a piros és a fehér rózsa harca, de nem akart...
Tovább
Előszó
Részlet a könyvből:
Az ablakot kovácsolt vasrács fogta be, a rács egymásba fonódó rózsákat ábrázolt. Annuska agyán átsuhant valami történelmi emlék, a piros és a fehér rózsa harca, de nem akart most könyvekre gondolni. A pillanat tele volt élettel, és a könyvek a hideg tudományt, a szürke betűket jelentik. Rendszert, lezárt tapasztalatokat, kővé vált megállapításokat. Az élet pedig ott hullámzott körülötte, gazdagon és boldogan: szinte csöpögött belőle az illat és az íz, mintha egy érett gyümölcsbe harapna.
A levegő simogatta és izgatta is, a júniustól volt parfőmös, a tájtól, amelyet még nem látott, a felébredő virágoktól, a gőzölgő földtől és párától, amelyet a tenger hozott.
Egymáshoz szorította a két tenyerét, a csuklója is összeért, mind a kettő, vékony bőre alatt az izgatott erek egymáshoz simultak, a vére melegítette most a vérét.
Oly szép volt ez a perc, érezte a pillanatot, érezte azt, hogy él! Semmi mást, csak ezt! De ez az érzés ritkán jelentkezik ilyen tisztán és ilyen erősen. Az ember többnyire akkor tudja, hogy él, ha valamije nagyon fáj. Különben a mindennap üteme nem hagyja, hogy az életre, a lélekzés örömére, a puszta létezés örömére, a puszta létezés ősi valóságára eszméljen. Annuska a jelent is érezte, pedig a jelen is tünékeny hiábavalóság: mert az ember nem tudja felfogni a percet, a multra visszagondol, a jövőbe belekívánkozik, tulajdonképpen soha sincs ott, ahol igazában van. Most a jelen is itt volt a fiatal leánnyal.
Vissza