Holtbiztos

Fülszöveg

Nem találtad el, nem találtad el... - majd több szó már nem jött ki a számon. Úgy dőltem el az ágyon, akár a liszteszsák. Olyan könnyűnek éreztem magamat, hogy még gondolataim sem voltak. Nem aludtam, hanem két világ közt lebegtem. Tomi mellém kúszott, bal karját kifeszítette, majd benyomta magának a fecskendő tartalmát. Láttam az arcán az erőlködést, hogy képes legyen benyomni az egészet, és ne ájuljon ki az adag felénél... Ahogyan láttam azt is, hogy vénája kitüremkedve, akár több tucat miniatürizált hegycsúcs, hogyan fogadja magába a tetemes mennyiségű szert. Csak pislogtam rá kábán, de szólni már nem volt erőm. Nyakában a madártollakkal ékesített füzérrel, kezemben az apró kereszttel, egymás keze után tapogatóztunk. Ahogyan azt megígértem neki, nem engedtem el a kezét...

Verőfényes, őszi reggelen indult útnak Magyari Tamás és Magyari Mónika.
Két ember, egy lélek, egy pár. Életük leghosszabb utazására készültek kéz a kézben. Olyan útra, ahol nincs úti cél.
Mindössze nyolc keserédes, boldog hónapot kaptak az élettől, szerelmüket leírni, mégis, egy élet is kevés. Tamás elment, Móni maradt. Egyedül.
Hogy miért, nem tudja. A két és fél gramm "halált" az Ő szervezete is befogadta, mégis túlélte. Nevezhetjük csodának, én mégsem hiszem. Mondjuk úgy, dolga van még itt, még nem mehet. Öngyilkosságukat és annak tragikus végkifejletét egy ország kísérte végig.
Könyvében kendőzetlenül, tabuk nélkül tárja fel lelkének legféltettebb titkait, érzéseit, gondolatait, félelmeit, szerelmük történetét. Az öngyilkosság, mint tudatállapot, a gyász, mint folyamat, s a rengeteg megválaszolatlan kérdés, de főképp egy: Miért?
Beszéljenek helyettem a sorok.
Hogy van-e élet a halál után? Nem tudhatjuk.
Ám, hogy Ők majd újra találkoznak, abban biztos vagyok.
Holtbiztos... Vissza