Holt nyelven írott (dedikált példány)

Fülszöveg

A költő-szolga (Holt nyelven ír?)
Bibliai parabolák névtelen hivatása - az apostol s az Úr közt a legtömörebb megértés, - egyetlen szó: szolgálat, s a negyedik dimenzió-váltás távlatai felragyognak. Nietsche hiába tiltakozott ellene s annyi más gondolathős, életbölcselő. nem értették.
A költő: igen.
A szavak tulajdonosa-gazdája s egyszerre rabja is, aki ismeri a cantare - az elbűvölés - örömét, de ő a veszélyre figyel, hogy hitelesen szólhasson. Éneke ősdobok ritmusában s emlékek folyóparti fák lombzizegése kíséretében a érkezést várja-köszönti. Jár-kel a nagyváros utcáin vagy napszakok halvány terein, plakátokat lát, hall kampánybeszédeket, amelyek nem győzik meg soha. Vár.
Mint mindenki, aki már túllépett árnyjátékok bolond színpadán, marionettek velencei művirágain, politikai szólamok útkreszteződésén: átlépett a századon. Egy, ami megmaradt - nem poeta doctusok hideg örökségéből -, hanem az ismeretlen tenger kagylófényeiből: a gyötrelem a szépért, s a vágy, hogy összeálljon a világ, amely mégis csak a "szent valóság", és amely ízekre szakadt.
Aki a szolga-hivatást nem érti, mit sem ért ebből; a kárhoztató életfilozófus is zavarba került, mert aztán mégis leírta: "Magunkban kell hordoznunk a káoszt, hogy képesek legyünk megszülni egy táncoló csillagot." Ez már a költő szava, nem a filozófusé, elismerve: a rendteremtésben a zűrzavar a szenvedés, s átvinni csak lélekalázattal lehet.
Tamási orosz János szentszolgai költő, akinek sohasem kellett elmagyarázni a negyedik dimenziót: ott van minden eddigi kötetében. Solitudine - magányosság - mondja az olasz, s az emberre vonatkoztatva Istenhez hanyatló árnyak hangját idézhetjük. nem divat manapság az őszinteség, az irodalom mintha takargatná a kimondandót, szív-értelem együttlétéből nem fogan gyermek; kidobják a hússzívet, s kőszívet tesznek helyébe. A szelídség önárnyaként lobog az estéknek s úgy tűnik: minden "elvégeztetett".
Van-e valaki e költőn kívül ma, aki ennyire szívére veszi a rész és az egész összefüggéseit, amint szakadoznak? A belső szolgai lefoglaltság királyi fényében aki meglátja az egyenként kialvó lámpasort? A szétvagdalásban a hajszáleret is, s a legkisebb sebben a vérveszteség üszkeit? Még reményszálán tartja szűkebb pátriáját, de magáról ezt írja: posztpolgár. A nyomorult magyar századvégen ő az egyik legszomorúbb költő. Apát sirat és nemzetet, s József Attila ambícióját fordítja visszájára: "én egész népemet engedem most el".
Hová visz a nagy szabadság? Ezt nem döntheti el. A döntés azé, aki személyes társul szegődik annyi-versében: az Úré, olykor kisbetűvel, de csak mert egyre közelebb kerül(t) hozzá, A „kívülmaradás" magyar költői átok, s ha Vörösmarty nem lett volna annyira szemérmes, lírai hevületében kiabálta volna el fájdalmait, a romantika minden lehetséges skáláján. Tamási Orosz a belülvalók mécsesénél halkan, de határozottan komponál: fajdalomból építkezik, s míg fiókáiért aggódik, a társlélek feleség hűség-melegében, a kicsorbult kockakövek épülete lassan összeáll: az idegekkel-szívvel átszőtt, félreérthetetlenül egyéni költészet; s ő újra meg újra jelenti magát családnak, Istennek, nemzetnek. Még nincs elvégezve semmi. A kötet illusztrációi: Ludmann Mihály munkái minden posztmodern fecsegést megcáfolva a tisztaság, a belső dráma újiskola példái. Vissza