Holt lelkek

Előszó

Részlet:
"N. kormányzósági székhely vendégfogadójának kapuján elég csinos, ruganyozott, kisebbfajta cséza gördült be, amilyenen agglegények szoktak utazni: nyugalmazott alezredesek, törzskapitányok, körülbelül százfőnyi jobbágysággal rendelkező földbirtokosok, egyszóval csupa olyan ember, akinek vagyoni helyzete közepesnek mondható. A csézában egy úr ült, nem különösen szép, de nem is csúnya, nem túlságosan kövér, de nem is túlságosan sovány, nem lehetett volna ráfogni, hogy öreg, de azt sem, hogy valami nagyon fiatal. Megérkezése a városban semmiféle izgalmat nem okozott, nem is volt benne semmi figyelemre méltó. Csak a fogadóval szemközt levő csapszék ajtajában ácsorgó két muzsik tett rá valamiféle megjegyzést, de az is inkább a hintóra vonatkozott, mint a benne ülőre. - Nézd a! - mondta az egyik a másiknak. - Micsoda kerék! Mit gondolsz, kibírná az a kerék Moszkváig, ha kellene? - Ki - felelte a másik. - De Kazanyig, azt hiszem, már nem bírná. - Kazanyig nem - felelte a másik. A társalgás ezzel véget is ért. De történt még más is. Amikor a cséza éppen odagördült a vendégfogadó elé, felbukkant egy fiatalember. Rendkívül szűk és rövid fehér pamutpantalló feszült rajta és rettentően divatos frakk, amely alatt látható volt az ingmell, abban pedig egy pisztolyt ábrázoló, tulai bronztű. A fiatalember hátrafordult, és - fejéhez szorítva ellenzős sapkáját, amelyet csaknem elröpített a szél - megnézte a kocsit. Aztán folytatta útját. Mikor a fogat befordult az udvarra, a vendég elé kijött a háziszolga, vagy mint az orosz fogadókban nevezik: a pincér. Szüntelenül olyan élénken hajladozott-forgolódott, hogy az arcát nem is lehetett megfigyelni. Hórihorgas fickó volt; sebesen futott ki, karján asztalkendővel, hosszú pamutszövet kabátban, amelynek gallérja csaknem tarkójáig ért; megrázta üstökét, és fürgén vezette fel a vendéget az emeletre, aztán végig a fából épült folyosón, hogy megmutassa az új lakónak az istentől neki rendelt szállást. A szoba a szokásos fajtájú volt, mint maga a fogadó is, vagyis pontosan olyan, mint általában a kormányzósági városok fogadói, ahol az utasok napi két rubelért nyugalmas szobát kapnak; svábbogarakkal, amelyek mint fekete szilvák kukucskálnak ki minden zugból, és a szomszédos helyiségbe nyíló ajtóval, amely mindig komódszekrénnyel van eltorlaszolva, amögött lakik a szomszéd vendég: csöndes, békés ember, de módfelett kíváncsi természetű, mindent részletesen óhajt tudni az újonnan érkezett utasról. A fogadó homlokzata megfelelt a belsejének: igen hosszú, egyemeletes ház volt. A földszintet nem vakolták be, így hát sötét téglaszínű maradt, és később még sötétebbre vált az időjárás viszontagságaitól, meg egyébként is elég piszkos volt. Az emeletet - mint időtlen idők óta mindenütt - sárgára festették; a földszinten lószerszám-, köteles- és perecesboltocskák voltak. A sarokboltban - vagyis inkább a bolt ablakában - vörösréz szamovár mellett egy szörpárus ült. Az arca ugyanolyan vörös volt, mint rézedénye, ha az egyiket nem keretezi szurokfekete szakáll, messziről azt lehetett volna hinni, hogy az ablakban két szamovár van - ha az egyiket nem keretezi szurokfekete szakáll..." Vissza