Hollós vitéz

Előszó

ELSŐ KÖNYV
Út nem volt semerre, toronyiránt haladt a kis csapat.
Dombra föl, völgybe le, amerre és ahogyan a lovak ösztöne kívánta. János úr katonái nyugodt lélekkel rábízhatták magukat a sokat megélt paripákra. Ezeket a derék hátaslovakat még megboldogult édesapja, Vajk úr nevelte hunyadvári ménesében, mondván: csak nem engedi legkedvesebb fiát akármilyen lovakkal a király szolgálatába? Mindjárt szó érné a ház elejét és elterjedne a híre: Hunyadi Jankóra nem lehet semmit se rábízni; bókolnak a lovai, mint a fáradt vénasszonyok, s mást se tudnak, csak röhögni.
Nem, ezt a huszonöt páncélos lovast megnézheti bárki emberfia. A nap sugara is elcsúszik kőporral fényesre sikált sisakjukon, domború mellvértjükön, a nyeregkápa mellé függesztett hosszú, egyenes kardjukon, rézzel, ezüsttel gazdagon kihányt lószerszámjukon.
Az előttük kocogó hatvan száguldónak is egyforma fekete báránybőr székely süveg ül a fején. Szép kék brassai posztónadrágjuk sincs haragban a szabó tűjével, derekasan a termetükhöz igazították. Lábukon tisztességes hosszú, puha szárú csizma, a mentéjük piros, mint a bizánci császár bíborpalástja. Meg is akad a lányok-asszonyok szeme rajtuk, amikor János úr hollós zászlaja után keresztül haladnak valamelyik falun.
A lassan poroszkáló menet közepén egy óriási kétpúpú teve himbálja lustán a hátára kötött díszes, bársony szárnyú sátrat. Annak a napellenzője alatt ül valaki. Hogyha faluba érnek, bizalmatlanul eltakarja az arcát. Nem tudhatják, ki az így hát ez csak rosszabb, mintha tudnák bizonysággal, mert így még cifrább dolgokat sutyorognak róla.
5 Vissza