Holics, Tata és Buda kerámiaművészete

Előszó

A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején, gimnazistaként szinte minden délután felültem az ötös buszra, hogy a végállomáson leszállva megtegyem szokásos körutamat a belvárosban. A Váci utcai antikvárium és az idegen nyelvű könyvesbolt után a BÁV üzleteit néztem végig. A Kossuth Lajos utcai és a Kígyó utcai bolt vitrinjeiben mindig akadt holicsi fajansz. Az ott dolgozó kedves eladó tudta, hogy nem vagyok vásárló, mégis minden további nélkül kezembe adta e törékeny kerámiákat, a Veronikás szenteltvíztartókat, tálakat, kancsókat, apró tabernákulumokat, melyekből egy-egy fiók mindig hiányzott. A barokk forma, a 18. századi iparművészet többek között ezeken a tárgyakon keresztül ivódott belém. Alaposan megfigyeltem jellegzetes vonásaikat, hogyan formázták őket, miként futott felszínükön a festékbe mártott ecset, s hogyan színezte át felületüket több mint kétszáz év utánozhatatlan patinája.

Minden bumfordiságuk, alkalmankénti ügyetlenségük ellenére - sőt talán éppen azért - gyönyörűnek találtam őket. Hamar megértettem, hogy ami a művészet európai központjaiban a képzett modellőr kezei alól kikerül, a pontos, hűvösen elegáns, precízen uralt forma - leszűrődve a provinciákra - minként válik esendő, nehézmozgású, de bájos és élettel teli anyaggá. A fenséges, olimposzi istenek kedves halandókként születtek újjá, ahogy a feszes izmú táncosok Anna Margit varázsos képein ügyetlenül pózoló, de végtelenül emberi balerinákká alakultak, túlcsorduló formákkal és megfolyó festékekkel papírra vetve. Megérintett hiteles, mesterkéletlen szépségük és múltjuk titokzatos aurája. De volt még valami, ami idővel feltűnt: kivétel nélkül mind sérültek voltak: repedés, csorbulás, törés torzította el az eredeti formákat, s így lassan evidenciaként fogadtam el, hogy ami igazán régi, az szükségképpen sérült is. Csak később ébredtem rá arra, hogy a szocialista üzletpolitika abszurditása miatt a hibátlan, igazán értékes tárgyak pult alól cserélnek gazdát. A korszak, a környezet, a golyónyomokat őrző homlokzatok, a szétporló stukkódíszek, az általános vizuális igénytelenség azonban azt sugallta, amit a vitrinekben is láttam: a minőségi tárgykultúrát teremtő régmúlt emlékei, melyek Európa nyugati felén sokszor épségben fennmaradtak, itthon törötten, csorbán, széttördelve bukkannak csak elénk. Ez a tördeltség tágabb dimenziókban is érvényesül, s erre éppen a holicsi fajanszok története kitűnő példa. Ugyanúgy, ahogy festőink közül Mednyánszky, Munkácsy vagy éppen Csontváry szülőhelyét nem találjuk hazánk határain belül, úgy barokk kerámiaművességünk egyik központja sem része a mai Magyarországnak. A múltunk széttört, valóságosan és szimbolikusan egyaránt. Bár sohasem jártam ott, Holics mégsem csupán egy a sok ismerős csengésű helységnév között. Ha elkezdek visszafelé nézni családom történetében, hamar felbukkan egy rendkívül szoros szál. Dédapám, akinek története gyermekként a legjobban izgatta képzeletemet, ebben a felvidéki városban született. Az ő emléke, életének lassan feltáruló, nehezen kikerekedő eseményei izgalmas "bezzegként" lebegtek a szemem előtt, hosszú időn át a sikeresség szinonimájaként gondoltam rá. Fiatalon katolikus papnak készült, később áttért a református hitre. Karrierje magasra ívelt: sokáig a Magyar Hitelbank nagyhatalmú vezetőjének személyi titkáraként dolgozott, majd később egy önálló bankot irányított. Hat nyelven beszélt, vegetáriánus volt, jógázott és hegyet mászott - nem meglepő, hogy a holicsi dédapa karaktere és sorsa élénken foglalkoztatott. Mégis a családi emlékezetből csupán izgalmas epizódokkal, apró részletekben bontakozott ki személyes története. Mert ahogy a tárgyak, az emlékek is kicsorbultak, szennyeződtek és széttörtek, s nehéz kikerekíteni összefüggő, hiteles történeteket az eltakart, a "nem fontos" dolgok közül, az elfojtott emlékezet hálójából. Mindig nagyon becsülöm, ha valaki személyes ügyként kezeli e töredékek újrarendezését, lehetőséget adva a nagyközönség számára ahhoz, hogy lelkesítő gazdagságban tanulmányozhassa múltunk, majdnem eltűnt tárgykultúránk emlékeit.

Nagy örömmel tölt el e mostani kötet megjelenése, Vörösváry Ferenc barátom könyvsorozata második darabjának megszületése is. Mindig tiszteltem elkötelezett lelkesedését: több mint másfél évtizeden át hetente, szinte minden szombat hajnalon találkoztunk az Ecseri piacon és havonta egyszer a pécsi vásáron, ahol ő kerámiákra vadászott, miközben én festmények után kutattam. Hatalmas tapasztalata segíti mostani vállalkozásában, mellyel a múzeumoknak is példát mutat: gyűjtőként megélt élményeit - a látott, vágyott és vagy megszerzett tárgyak hosszú sorát - közkincsé teszi.

Kieselbach Tamás Vissza

Fülszöveg

Az érdeklődéssel fogadott Erdély népi kerámiaművészete című I. kötetünk után egy újabb, a Holics, Tata és Buda kerámiaművészete címet viselő kötettel kívánunk örömet szerezni az érdeklődőknek.
A kötet a történelmi Magyarország három igen jelentős fajanszmanufaktúrájával ismerteti meg az olvasót. A képekkel gazdagon illusztrált könyvben a három műhely művészi kerámiatárgyainak részletes leírása mellett ízelítőt kapunk a kor történelmi eseményeiből éppúgy, mint a fajansztárgyak készítésének módjáról, a jelentősebb keramikus-mesterektől.
Először tarthat a kezében az olvasó Holics, Tata és Buda kerámiaművészetéről magas színvonalú, átfogó szakmai szöveggel és ugyanilyen igényességgel összeállított képanyaggal rendelkező, terjedelmét tekintve is jelentős ismeretterjesztő, művészeti albumot. Nyolc múzeum és tíz magángyűjtő (cseh, magyar, osztrák, szlovák) kerámiatárgyainak - nagyobb részt még soha ki nem állított és nem publikált - fotóanyaga gazdagítja a művet.

Vörösváry Ferenc
szerkesztő Vissza