Hölgyeim és Uraim

Fülszöveg

"(...) a kötet hátsó borítóján látható a szerzőpár, olyan közel állnak egymáshoz, hogy alig megkülönböztethetők, közös munka, egy test, két fej, és Szebeni mellbimbója böki Sóvári blúzát. Vagy nem is tudom (...)
Minden fejezethez tartozik egy afféle portré és kis beszélgetés. ritkán találni három flekkben ennyi mindent, valóságos drámát, drámai öncsalást, bújócskát, szép és ócska naivitást, ürességet, szánalmas ún. önmegvalósítást. Ezek a beszélgetések hol provokatívak, hol ízléstelenek, hol megdöbbentőek. Élesek, karistolók. Mindenesetre szép feszültséget adnak a könyvnek. (...) Ha egy szót kellene mondanom a könyvre: nagyvonalú." (Esterházy Péter a Női vonal című albumról, Élet és Irodalom,1995.)

"Egy mai fényképészre az a jellemző, hogy erőszakos. Hosszú haja van, borostás és folyton rohan. I take my picture - hozom a képet - mondja a mamutlapok fotósa és máris száguld, hogy masszőrnek álcázza magát, besurranjon a Madonna hálószobájába; terepszínű álruhájában, hosszú szakállal sündörögjön a nicaraguai forradalmárok főhadiszállásán; turbánnal a fején, imát mormolva Allahhoz, lopva lekapja a terroristák főnökét Damaszkuszban. Egy pillanatra se gondoljuk, hogy Szebeni András nem él ezzel az álcázással, csakhogy az ő módszerei ennél ravaszabbak és kifinomultabbak. Ő egy kedves megértő, mindenre odafigyelő barátnak adja ki magát, akinek eláruljuk a legrejtettebb titkainkat is. Észre sem vesszük, hogy amíg könnyes szemmel hallgat minket, titokban már készül a felvételre, s képzeletben már vágja, alakítja is a képet, háttérben a legrejtettebb titkainkkal. S valahogy minden kép, amit másokról csinál, az is rólunk szól, mint John Donne harangja. Ismerősök, idegenek, barátok, ellenségek, mind egy kupacban vagyunk nála, ugyanaz a kor süti az arcunkra a térképjeleket.
I take my picture - mondja a nagymenő sajtófotós, és már repül is Caracasba, hogy ne késse le a puccsot a már két hete uralmon lévő kormány ellen. I take my age - mondja Szebeni András csendesen -, hozom a koromat. És nem rohan sehova, együttérző mosollyal hallgatja az őrületeinket, iszik egy sört, megkóstolja a tésztát, amit a feleségünk sütött, mintha semmi más nem érdekelné. Nem hiszi el ugyanis az előre oda készített gesztusokat, vár amíg elárulunk valamit magunkról, észrevétlenül és belülről...
Akkor kattan egyet a Nikon...
Egyszer volt, hol nem volt, volt egy kitűnő orosz rendező, aki egy kitűnő színházunkban rendezett egy kitűnő darabot, és egy kitűnő színésznőnek azt az instrukciót adta, hogy tördelje a kezét.
A kitűnő színésznő tördelte a kezét, ám a kitűnő rendező húszszor is megismételtette vele a mozdulatot. Meddig tördeljek még? - fakadt ki a kitűnő színésznő. - Végül még eltöröm a kezem. A kitűnő rendező ezen eltűnődött, valószínűleg a kitűnő színésznőnek igaza van. Annyit mondott hát, halkan , szinte csak magának: A lelket kell tördelni.
Azt hiszem, így működik a művészet, amit Szebeni András elképzel magának.
Az én kedves megértő - mert hiszek az álcájának -, együttérző barátom, Szebeni András tiszteletbeli kir. udv. fényképíró."
(Kardos G. György előszavából az Arctérképek az élvonalból című albumhoz, 1996.) Vissza