Hogyan halt meg József Attila?

Előszó

Apokaliptikus érzés József Attilával foglalkozni. Az irodalomtörténész bőséges terjedelemben dolgozta fel a hányatott sorsú költő-zseni életének legapróbb részleteit, tekintélyes poéták és esztéták elemezték ékítményének torzóját, boncolgatták szerelmei fiaskóit, interpretálták a mindenkori politikai mozzanatokat. Személyéből egyenesen következik a kafkai-szindróma, halála után kezdték értékelni, lassan kerül méltó helyére (ennek érdekében én is becsempésztem néhány versrészletet). Sokáig még Móricz is úgy tudta, hogy Makónk látta meg a napvilágot, csak hódmezővásárhelyi látogatásakor derült ki: "Zsiga bátyám, Ferencvárosban születtem". A világirodalomról nem is beszélek, mert vajon mit kezd ezekkel a sorokkal a fordító: "A semmi ágán ül szivem/kis teste hangtalan vacog..." (Azért persze fordították). Számosan vállalkoztak arra, hogy megrajzolják portréját, ám Szabolcsi Miklós nagymonográfiája után már nem igen akadt fehér folt. Azaz mégis... A fájdalmasan korán bekövetkezett tragikus végzet. Ars poeticája - s ez meggyőződésem - mégsem a halál, hanem az élet volt, noha tudom nagyon sok, minden ennek ellentmond.
József Attilát kutatni csak alázattal lehet, de a siker még ekkor sem prolongált, hiszen a végletek embere, s nehezen követhető érzelmi sinusgörbéje ritkán árul el valamit. Precízen árnyalt képet talán sohasem kapunk róla, mert a retusőr keze mindig megremeg, sejtelmes lénye úgy viselkedik, mint egy digitális animáció. Még Ignotus is így fogalmaz: "Barátom volt, nem ismertem." Vissza