Hogyan érthető meg és előzhető meg az öngyilkosság?

Előszó

Az öngyilkos viselkedés - a befejezett, illetve megkísérelt önpusztítás - korunkban tagadhatatlanul fontos, megkerülhetetlen népegészségügyi kérdéssé vált, hiszen közismert, hogy Magyarország - az elmúlt években tapasztalt csökkenés ellenére - még napjainkban is a nemzetközi öngyilkossági statisztikák élvonalában szerepel. A halállal végződő öngyilkosságok mellett - a korábbi epidemiológiai vizsgálatokon túl - ma már kiterjedt populációs felmérések is igazolták a szuicid kísérletek jelentős gyakoriságát is. A széleskörű vizsgálatok révén a kutatók egyre több értékes információt nyertek a szuicid viselkedés hátterében álló biológiai, lélektani, és társadalmi faktorok vonatkozásában. Mindazonáltal számos adat utal arra, hogy mindennapi orvosi gyakorlatban ez a jelentős fejlődés kevéssé tükröződik, vagyis az öngyilkosságot megkísérelt vagy éppen azt tervező pácienssel kapcsolatba kerülő orvosok sok esetben nem annyira a modern tudományos eredmények, mint inkább a köznapi hiedelmek és attitűdök alapján végzik tevékenységüket. A mindennapi tapasztalatok arra utalnak, hogy az orvosok között ma is népszerű az öndestruktív cselekmény "pillanatnyi elmezavarként" való értékelése. Ez sok esetben az öngyilkossági kísérlet bagatellizálásához vezet, így elmarad a pszichológiai háttértényezők feltárása és a páciens az egészségügyi intézményből anélkül távozik, hogy érdemi segítségben részesült volna. Ez pedig igen nagy veszélyt jelent a szuicid cselekmény ismétlődése szempontjából.
A fentiek azért jelentenek különösen nagy problémát az öngyilkosság megelőzése szempontjából, mert egyre több adat bizonyítja, hogy az öngyilkosságot elkövetők többsége rendszeres kapcsolatban áll háziorvosával vagy egyéb egészségügyi ellátó rendszerrel és sok esetben röviddel a tett előtt is felkeresik ezeket. Ennek ellenére nem mindig könnyű a szuicid veszély felismerésre, hiszen ilyenkor a manifeszt cél (pl. banális szomatikus panasz vagy gyógyszerfelíratási szándék) hátterében rejtve maradhat a veszélyeztető lelkiállapot és a felírt gyógyszer nem ritkán válik a szuicidium eszközévé. Gyakran háziorvosuktól kérnek segítséget az öngyilkosság következtében elhunyt páciens hozzátartozói is, ilyenkor az adekvát segítségnyújtásnak rendkívül nagy szerepe lehet a hozzátartozók gyötrelmeinek csökkentésében, sőt akár későbbi szuicid cselekményeik megelőzésében is. Ezen adatok arra hívják fel a figyelmet, hogy napjainkban az öngyilkossági veszélyben lévő páciensek sok esetben elsőként az alapellátásban jelentkeznek, így háziorvosok számára is nélkülözhetetlen a szuicid viselkedéssel kapcsolatos modern ismeretanyag elsajátítása. Vissza