Hogy volt...

Előszó

Amikor írásom anyagát gyűjtögettem, rendezgettem azzal a nem titkolt szándékkal, hogy valamilyen kiadvány lehessen belőle, el-elgondolkodtam: az ügyszeretet és nosztalgia mellett, ugyan mi értelme lehet még, kinek, mennyiben lehet hasznos és érdekes eme törekvésem. Egyáltalán, érdemes-e mindezt papírra tenni? Azon túl, hogy gyárunk, telepünk szorosabban vett közösségéből - és természetesen a volt és mai színjátszók közül - érdeklődnek az Olvasóegylet sikeres csoportja után, szélesebb körben, ugyan kinek számíthat mindez?
Reménykedem, hogy nem volt hiábavaló, nem volt csak szórakozás ez a százéves tevékenység, s a város művelődésében érzékelhető eredményei voltak. Az ismeretterjesztés, a nyelvi és irodalmi kultúraközvetítés, a „színházpótlás", az ízlésformálás, a közösségi nevelés, a hagyományőrzés terén sokat tettek eleink, mint ahogyan mi magunk és a mostaniak szintúgy. Annyi értéket teremtett e színjátszó csoport, hogy történetének tényeivel, komoly és vidám dolgaival megismerkedni nem érdektelen. Nem szólva arról, hogy mindazoknak, akik most a gyári, a telepi s ezen keresztül a városi kulturális élet irányításában tevékenykednek, illik ismerni műkedvelőink száz évének történetét, az indulást, a fejlődést, a nehézségeket, a sikereket, az annak idején -és talán még ma is - szívet melengető elismeréseket. Hogyan is írja egy helyütt a jeles filmszakember, Nemeskürty István: „Akinek nincs múltismerete, az tenyészik, nem él. A múlt ismeretéből merítek erőt a jelenhez - akár rossz, akár jó az a múlt -, lépek előre, nézek a jövőbe. Nem lehet jövőt építeni, múlt nélkül."
Nem lehet tehát felesleges munka az acélgyári színjátszással kapcsolatos emlékeket írásba foglalni, némi elismeréssel a régiek munkássága iránt a ma és a jövő számára. Ismerjük hát meg, kik indították el, kik fejlesztették olyan hírre a „Petőfit", amelynek tagjaként most is méltó szinten illik működni. Vissza