Előszó
A nap éppenhogy kidugta fejét éjjeli takarója alól, amikor megszólalt a várkastély legmagasabb tornyán a kürtszó:
- Emberek... emberek ... keljetek ... keljetek!
Hegyen-völgyön át harsogott a...
Tovább
Előszó
A nap éppenhogy kidugta fejét éjjeli takarója alól, amikor megszólalt a várkastély legmagasabb tornyán a kürtszó:
- Emberek... emberek ... keljetek ... keljetek!
Hegyen-völgyön át harsogott a hajnali ébresztő.
A kürtös arca vörösre dagadt, amint az ezüst trombitát fújta. Soha ilyen erősen, soha ilyen szépen nem szólt még a kürtje, mint ezen a hajnalon. De hogyisne! Nagy ünnepre készültek az egész országban, amelynek fent, a várkastélyban lakott uralkodója, a jóságos és bölcs király. És merthogy olyan jó volt és olyan igazságos, népe Szívkirálynak nevezte, feleségét, a királynét pedig, aki mindig úgy mosolygott, mint a nyíló rózsa, Rózsakirálynénak hívták.
Az ünnepre azért készülődtek Szívkirály udvarában, mert ezen a szép nyári napon volt a királyi pár egyetlen gyermekének, Naphercegnek a huszadik születésnapja. Az ifjú herceget is nagyon szerették az emberek és kedveskedve Napurfínak nevezték, mert a haja olyan szőke volt, mint a színarany és úgy ragyogott, mint a napsugár.
Ő volt a legdelibb, legbátrabb vitéze az országnak és a születésnapját mindig örömmel megünnepelték. Ám most hét országra szóló, nagy ünnepre készülődtek, mert az ország törvényei szerint, Szívkirály fia huszadik születésnapján választ magának feleséget.
- Emberek... emberek ... keljetek ... keljetek!
Így harsogott a trombita, s az ébresztőre ragyogva, nevetve kelt fel a nap. A völgyben levő kis pirostetős házikók ablakaiból pedig kidugták fejüket az emberek. De ébredeztek fent a hegyen, a várkastélyban is, ahol a királyi pár lakott rangos udvari népével és vitézeivel. Mindenki sietve öltözködött és a legszebb ruháját vette magára, hogy ünneplő díszben lehessen ott a hétországra szóló, fényes ünnepségen.
Vissza