Hóditó Pelle

Előszó

Május elseje volt, 1877-ben. Éppen virradt és köd tódult a partra: nehéz szürke uszályként seperte a tengert. Itt-ott meghasadt, de mindjárt összecsukódott újra, kihagyva a part egy darabját, két felfordított, ócska ladikkal. Odébb még egy csónak orra állt ki a szürkeségből, meg a móló csücske. Bizonyos időközökben fényes-szürke, lapos hullám kúszott fel a partra, végignyalta a zörgő kavicsokat és visszahúzódott. Mintha nagy állat bújna a sűrű ködben és mellső lábával a partot tapogatná. Lejjebb két éhes varjú valami felfúvódott fekete dologgal bíbelődött, ami alighanem egy kutya hullája volt. A varjak minden hullámcsapásra felrebbentek és lebegve maradtak vagy két röfnyire a dög fölött, függőlegesen lenyújtott lábbal, mintha még egyre karmuk között tartanák a zsákmányt. Közben le-le bocsátkoztak és fejüket mélyen a dögbe fúrva lakmároztak széttárt szárnyakkal, készen a felröppenésre az új hullám elől. Az óra sem járhat szabályosabban. kiáltás remegett fel a tengerről, majd nehéz evezők csapása hallatszott. A harang kifelé terjedt és nemsokára elhalt, de helyette megszólalt egy ércharang, valahol a külső mólón. A mélységből, amely az evezőcsapásokat elnyelte, duda felelt. Ettől fogva így felelgettek egymásnak, néhány perces megszakításokkal. A városból nem látszott semmi, de a csendet fel-feltépte egy kő vagy kaolinbányász vasalt facipőjének koppanása A lépések kemény üteme sokáig hallatszott, majd hirtelen elveszett egy utcaszegleten. Valahol ajtó nyílott és egészséges reggeli ásítás hallatszott. Odébb a járdát kezdték sepregetni, máshol kitártak egy ablakot. a sokféle hang mintha mind köszönteni akarta volna a szürke napot. Vissza