Az utolsó kaland

Előszó

Részlet a könyvből:
Mária Prafandazban tett kisebb kirándulása után testileg kimerülve, de az utolsó napok ideges nyugtalansága után szellemileg felfrissülve tért vissza a szanatóriumba testvéréhez.
Itt fönt a hegyekben, a szélcsendes, tiszta téli levegőben kedvére vándorolhatott az ember. A hó kemény volt és ropogós, az ózondús levegő kitágította a tüdőt, a fehér hegyterrasz a déli nap verőfényében fürdött, a keskeny hegyi ösvényeken a hótól permetező fenyőfák körvonalai csillogva-villogva emelkedtek ki a mélykék ég derűjéből és az egész tájra valami vidám, ünnepi hangulatot árasztottak. A Grand Hotel villáján keresztül szabad kilátás nyílott az ezüstösen csillogó tavaszi csúcsok és jégmezők csipkés láncolatára, - balról a Chamossairekre, a nagy Muveraura, középen a Dents de Morcles-re, a Glacier du Trient-re, és egészen jobbra a Dent du Midi hires hét csúcsára. Északfelé a Tour d'AI meredek sziklái zárták el a távoli kilátást.
Minthogy e neveket a jövevények előtt unosuntig emlegették, végre Mária is megjegyezte őket; de alapjában véve e felséges alpesi panorámánál jobban kedvelte a kisebb, intimebb tájrészleteket. A hófényes mezőkön itt-ott egy-egy elhagyatott, kőbőlrakott havasi kunyhó, vagy egy rozoga fahíd valamely széltől óvott erdőszögletben, melynek karfáján csipkés jégcsapok sorakoztak egymásmellé, mint az orgonasípok, - különösen ezek a képek ejtették csodálkozásba. Vissza